Bartók Béla életútja

Nagyszentmiklós, 1881. március 25. - New York, 1945. szeptember 26.
zeneszerzõ, zongoramûvész és zenetudós, az MTA tagja (levelezõ 1935, rendes 1945).
Apja Bartók Béla, földmûvesiskolai igazgató, anyja Voit Paula, zongorista és pedagógus. 1892-1896 között Erkel Lászlónál, a neves magyr operakomponista fiánál tanult zongorát és elméletet Pozsonyban. 1899-ben felvételt nyert a budapesti Zeneakadémiára Thomán István zongora- és Koessler János zeneszerzés osztályába. Tanulmányait kitûnõ eredménnyel fejezte be 1903-ban, és még ugyanezen év folyamán más nagyobb városokban (Pozsony, Bécs, Berlin) is bemutatkozott mint zongorista. Zeneszerzõi munkásságát Brahms zenei örökségének jegyében kezdte meg, a század elején pedig Richard Strauss lett döntõ hatással fejlõdésére. Korai korszakának legfõbb mûvei (Kossuth-szimfónia, 1903; I. Szvit, 1905) közvetlen folytatását jelentik a 19. századi magyar romantikus muzsikának, nemzeti hangvételüknek a verbunkos és a népies mûdalirodalom a forrása.
A döntõ fordulatot az 1905-1906-os esztendõk hozták meg zeneszerzõi pályáján: figyelme ráirányul a népzenére. 1906-ban, Kodály baráti segítségével és tanácsaival megkezdte módszeres gyûjtõmunkáját. Mintegy jó évtizeden keresztül bejárta az ország legkülönbözõbb vidékeit (fõképp Erdélyt), hamarosan pedig kiterjesztette munkásságát más népek zenekultúrájára is. 1906-1909 között több ízben kutatott szlovák nyelvterületen, 1909 után - amíg a háború meg nem akadályozta munkájában - Romániában gyûjtött. 1913-ban Észak-Afrikában (Biskra) az arab népzenét tanulmányozta. A népi-nemzeti zenei forrásra támaszkodva, Kodállyal karöltve alkotják meg az új magyar zenei stílust, egyben egyéni zenei nyelvüket. 1906-ban adták ki közös népdalfeldolgozás-gyûjteményüket (Magyar népdalok), 1910-ben két egymást követõ koncerten mutatták be több más mûvük között egy-egy vonósnégyesüket a késõbb világhírûvé vált Waldbauer-kvartett tolmácsolásában. A fogadtatás ellenséges, vagy legfeljebb közönyös volt. A közönség megnyerésére, mûveik hitelesebb tolmácsolása érdekében 1911-ben több fiatal muzsikussal együtt létrehozták az Új Magyar Zeneegyesületet, amely azonban nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket.
Bartók ezt követõen visszavonult a nyilvánosságtól. A válságból a kiutat csak a Balázs Béla szövegére komponált táncjátékának (A fából faragott királyfi, 1914-1916) és operájának (A kékszakállú herceg vára, 1911) 1917-es, ill. 1918-as bemutatója, melegebb fogadtatása hozta meg. 1919-re befejezte harmadik, egyben utolsó színpadi mûvét, A csodálatos mandarint Lengyel Menyhért szövegkönyvére. A Tanácsköztársaság idején Kodállyal együtt a zenei direktóriumban mûködött. Az I. világháborút követõ évtized sorozatos külföldi hangversenyutak jegyében telik el. 1920-ban Berlinben vendégszerepelt, 1922-ben Angliában és Párizsban, majd Hollandiában, 1925-ben pedig Olaszországban. Az 1928-as év elsõ hónapjait az USA-ban töltötte, és még ugyanezen év végén a Szovjetunióba utazott hangversenyezni.
Világszerte elismertté és megbecsültté vált mint elõadómûvész és mint komponista. Ezenközben idehaza 1923-ban megbízást kapott Budapest székesfõváros fennállásának 50. évfordulója alkalmából ünnepi zenemû komponálására. Így született meg a Táncszvit, amelyet a november 19-i ünnepi hangversenyen mutattak be Kodály Psalmus Hungaricusával együtt. E kis epizódtól eltekintve a hivatalos vélemény Bartókkal szemben egyre ellenségesebb. Az erõsödõ soviniszta szélsõjobboldali körök gyakran támadták a környezõ népek (szlovák, román) iránti szimpátiájáért. Emberi-világnézeti nagyságának legfényesebb megnyilatkozása, hogy a két világháború közötti szélsõséges nacionalista légkörben meg tudta õrizni tiszta magyarságát, amely nemzeti érzéseit nem más népek rovására táplálta, hanem a \"népek testvérré válásának eszméjét\" hirdette. Ennek az eszmének a jegyében komponálta meg 1930-ban Cantata profanáját, de közvetve vvagy közvetlenül egész életmûvét áthatja ez a vezérgondolat.
Folklorisztikai szempontból az 1920-1930-as évek a már korábban összegyûjtött hatalmas népdalkincs tudományos feldolgozását, értékelését jelentették munkásságában. 1921-ben fejezte be elsõ összefoglaló jellegû tanulmányát, A magyar népdal címût (megjelent 1924-ben). 1932-ben arab zenei kongresszuson vett részt Kairóban. 1934-ben - miután 27 éven át tanára volt - megvált a Zeneakadémiától, és a Magyar Tudományos Akadémián dolgozott tovább a magyar népzene sajtó alá rendezésén. 1936-ban ment utoljára gyûjtõútra Törökországba.
Tanulmánya: a Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (1934) - ha néhány pontján már túlhaladott is - mindmáig imponáló kezdeményezés maradt az összehasonlító népzenetudomány területén. Alkotó mûvészete az 1926 és a II. világháború közti idõszakban ért el delelõjére. A szerkesztés fegyelmezettsége, a klasszikus formai egyensúly és a magasrendû mûvészi mondanivaló összhangja e korszak mûveiben jut el a legteljesebb megvalósulásig. Legfõbb állomásai: három vonósnégyes (III-V.), az I. és II. zongoraverseny (1926; 1930-1931), a Zene húroshangszerekre, ütõkre és celestára (1936), a Szonáta két zongorára és ütõhangszerekre (1937) és a II. hegedûverseny (1937-1938).
A fasizmus növekvõ térhódítása tiltakozásra és ellenakciókra késztette õt is, Kodályt is. Bartók megtiltotta mûvei megszólaltatását a német és olasz rádiókban, majd fokozatosan felszámolta német zenei kapcsolatait. A háború kitörése egyre jobban érlelte benne az emigráció gondolatát, végül 1940-ben feleségével (Pásztory Ditta, 1923-ban kötöttek házasságot) együtt az USA-ban telepedett le. Amerikai évei állandó és egyre súlyosbodó betegeskedés közepette teltek el. 1943-ban Kuszevickij, a Bostoni Szimfonikusok karnagyának felkérésére megírta a Concertót, amelyet a következõ évben mutattak be. Személyes ismeretséget kötött Yehudi Menuhinnal, az õ számára írta 1944-ben Hegedû-szólószonátáját. 1945-ben, élete utolsó évében Brácsaversenyén dolgozott, azonban már nem tudta befejezni. Az elkészült vázlatok alapján Serly Tibor állította össze és hangszerelte meg a mûvet.
Bartók életmûve mind a magyar, mind az egyetemes zenetörténet szempontjából korszakalkotó jelentõségû. A kelet-európai népek, de elsõsorban a magyarság népzenéjében megtalálta azt a tiszta és nemes forrást, amelybõl táplálkozva megújíthatta és világszínvonalra emelhette zenekultúránkat. Liszt muzsikájában saját zenei elképzeléseinek és törekvéseinek legfõbb elõzményét fedezte fel. Századunk sokágú mûvészeti (zenei) irányzataira szünet nélküli érzékenységgel reagált, eltanult kifejezési eszközöket anélkül, hogy azok bármilyen egyoldalúság felé torzították volna el mûvészetét. A 20. század elsõ felének ellentmondásai, útvesztõi, buktatói között a zenevilág területén neki sikerült a legteljesebb, legegyértelmûbb megoldást megtalálnia és kiharcolnia mind eszmei, mind mûvészi tekintetben.
Fõbb mûvei: I. hegedûverseny (1907-1908); Két portré (1907-1908, Zenekar, elõzõ mû átdolgozása); 14 Bagatell (1908, zongora): 10 könnyû zongoradarab (1908); Gyermekeknek (1908&-1909, zongora); 2 román tánc (1910, zongora); Vázlatok, Op. 9/b (1908-1910, zongora); Két kép (1910, zenekar, átirat zongorára); Allegro Barbaro (1911, zongora); Négy zenekari darab (1912, hangszerelés: 1921); Szonatina, Román népi táncok, Román kolindadallamok (1915, zongora); Szvit, Op. 14 (1916, zongora); Tizenöt magyar parasztdal (1914-1918, zongora); Improvizációk, Op. 20 (1920, zongora); I-II. Hegedû-zongora szonáta (1921, ill. 1922); Szonáta (1926, zongora); Szabadban (1926, zongora); I. Rapszódia (1928, hegedû-zongora; átirat: gordonka-zongora, ill. hegedû-zenekar); II. Rapszódia (1928, átdolgozása 1944, hegedû-zongora; átirat: hegedû-zenekar); Magyar képek (1931, korábbi zongoradarabok átirata zenekarra); Kontrasztok (1938, hegedû-klarinét-zongora); Mikrokozmosz (1926-1939, zongora); Divertimento (1939, vonószenekar); III. zongoraverseny (1945); Vonósnégyesek, Nr. 1-6 (1908, 1915-1917, 1927, 1928, 1934, 1939).
Írások: Cântece popolare româneºti din comitatul Bihor (Bucureºti, 1913); Die Volksmusik der Rumänen von Maramures (München, 1923); Die Melodien der rumänischen Colinde (Weihnachtslieder, Wien, 1935); Miért és hogyan gyûjtsünk népzenét? (Budapest, 1936); Bartók Béla összegyûjtött írásai (közreadja: Szöllõsy András, Budapest, 1966)

forrás: Magyar Életrajzi Lexikon