Ludwig van Beethoven életútja

Ludwig van Beethoven
Bonn, 1770. december 16. - Bécs, 1827. március 26.
német zeneszerző

Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett őt tartják a bécsi klasszicizmus harmadik nagy alakjának. Ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán hordja. Beethoven jelentősége azon is lemérhető, mennyire meghatározta a későbbi zenetörténet számos alakjának pályáját.

Családja, származása [szerkesztés]
Beethoven apai ősei földművesek és iparosok voltak, akik a XVIII. század első feléig Flandria Mecheln városában éltek. A nagyapa, akit szintén Ludwig van Beethovennek hívtak, karnagy és basszista volt előbb Leuvenben, ezután Liège-ben, majd Bonnban. Fia, Johann van Beethoven ifjúkorában tenoristaként a bonni választófejedelem udvarában énekelt. 27 éves korában, vette feleségül a 21 éves ifjú özvegyasszonyt, Maria Magdalena Keverichet, egy Ehrenbreitsteinban élő választófejedelmi szakács leányát. Első férje egy trieri udvari inas volt, akitől egy fiatalon elhunyt fia született. A Beethoven-Keverich házaspárnak öt fia és két leánya volt: Ludwig Maria (*/† [[1769), Ludwig (1770–1827) – a zeneszerző –, Kasper Anton Carl (1774–1815), Nicolas Johann (1776–1848), Anna Maria Franzisca (*/† 1779), Franz Georg (1781–17) és Maria Margarita Josepha (1786–1787).

Ludwig van Beethoven 1770-ben született a németországi Bonnban. A közelmúltig számos helyen december 16-a szerepel Beethoven születésének napjaként: csak annyi ismert, hogy december 17-én keresztelték meg. Akkoriban a gyermekeket születésük után egy nappal keresztelték meg. Ám a modern tudomány nem hagyatkozik efféle feltételezésekre.

Beethoven első zenetanára iszákos apja volt, közepes tehetségű udvari muzsikus, aki gyakran verte fiát és Mozartékhoz hasonlóan megpróbált belőle csodagyereket nevelni, sikertelenül. Ennek ellenére a családnak valójában már egészen fiatalon Beethoven volt az eltartója. A fiú tehetségét mások hamar felfedezték. 1780 körül Christian Gottlob Neefe vette kezébe zenei nevelését, mialatt a választóherceg anyagi támogatásában részesült. Neefe adta a kezébe Bach Wohltemperiertes Klavier-ját is. 12 éves korától többször helyettesítette mesterét a templomban orgonán, koncerteket is adott, valamint zongoradarabokat komponált. Ekkor még nem jutott túl a \\\"helyi nevezetesség\\\" szintjén. 1787-ben Mozarthoz akart menni tanulni, Bécsbe is utazott, de váratlan esemény történt: 17 éves korában elvesztette édesanyját, hazatért és évekig egyedül nevelte két öccsét. Emiatt „lekéste” az alkalmat, mivel Mozart 1791-ben meghalt.

1792-ben Waldstein gróf támogatásának köszönhetően Bécsbe költözött, ahol Joseph Haydnnál szándékozott tanulni, de mivel neki nem volt elég ideje Beethovennel foglalkoznia, Johann Albrechtsberger gondjaira bízta. Salierinél nyolc esztendeig tanul. 1795 márciusában lép fel első ízben a bécsi nyilvánosság előtt B-dúr zongoraversenyének előadásával. Ezt a fellépést azután több is követi, hamarosan kiadója és pártfogója is akad. Zongoravirtuózként hamar népszerű lett, és – jóval lassabban ugyan – zeneszerzőként is. Ekkor alakította ki azt az életstílust, amihez egész életében hű maradt: ahelyett, hogy az egyháznál vagy nemesi udvaroknál tevékenykedett volna (ahogy a legtöbb zeneszerző tette előtte), szabad művészként nyilvános fellépésekből, munkáinak eladásából, és azokból a pénzekből tartotta fenn magát, a tehetségét felismerő arisztokraták bőségesen megjutalmazták. Ezt a jutalmat a művészetének kijáró tiszteletdíjnak tekintette. Ő volt az első zeneszerző, akinek ez sikerült.

Beethoven személyes élete problémákkal teli. 25 éves kora körül, a süketség első jeleit észleli, amelynek hatására időnként az öngyilkosság gondolatával is eljátszik (lásd az 1802-es heiligenstadti végrendelet-et). A századforduló környékén születtek legsötétebb művei, ekkor vált számára világossá, hogy a halláskárosodása visszafordíthatatlan folyamat. 1819-re teljesen megsüketül. Képzeljük el, milyen tragédia ez egy zongoraművész – zeneszerző életében! Süketsége zárkózottá tette, csak társalgási füzeteinek segítségével tudott érintkezni a külvilággal. Hihetetlen belső hallása volt, csak ez tette lehetővé, hogy ne hagyja abba a komponálást.

Elérhetetlen (házas vagy arisztokrata) hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített (pl. Brunswick Teréz). A tásadalmi különbségek, az emberek esetleges elítélése gátolta, sosem házasodott meg. A Brunswick családdal jó kapcsolatot tartott fenn, nekik ajánlotta az Appassionata szonátát is. Az 1812 és 1816 közötti időszak terméketlenségét néhány zenetudós Beethovennek a fölött érzett depressziójának tulajdonítja, hogy sosem fog megházasodni.

A Heiligenstadti TestamentumSzámos alkalommal keserves vitákat folytatott a rokonaival és másokkal (beleértve Karl unokaöccse örökbefogadásáért dúló fájdalmas harcot); gyakorta rosszul bánt más emberekkel. Egyik házból a másikba költözött, és különös szokásai voltak, mint például az, hogy mialatt megrögzötten mosott, szennyes ruhát viselt. Nemritkán anyagi nehézségei támadtak.

Zenéjében gyakran életének visszhangját vélik felfedezni, ami győzelemmel végetérő küzdelmekkel tarkított. Életének személyes problémái fölött a mesterműveinek megalkotásával arat diadalt.

Beethoven sokat betegeskedett, kiváltképp húszas éveinek közepétől, amikor komoly hasfájásoktól kezdett szenvedni.

1826-ban egészségi állapota drasztikusan megromlott. A következő évben bekövetkezett halálát májbetegségnek tulajdonítják, bár Beethoven halálának idejéből származó haj mintáin végzett modern kutatások azt mutatják, hogy ólommérgezés is hozzájárulhatott gyengélkedéseihez és idő előtt bekövetkezett halálához (az ólom szintje több mint 100-szorosan múlta felül a mai embereknél mért szintet). Az ólommérgezés forrásai az erősen szennyezett Duna vizéből származó hal, illetve a borok édesítésére használt ólom keverékek lehettek. Azonban az valószínűtlen, hogy ólommérgezés okozta volna süketségét, amit számos kutató szerint valamilyen immunrendszeri rendellenesség okozhatott, mint például a systemic lupus erythematosus. A haj elemzése nem mutatta ki higany jelenlétét, ami megerősíti azt a nézetet, mely szerint Beethoven nem szenvedett vérbajban (ezt ekkoriban ugyanis higanykészítményekkel kezelték). A bódítószerekre utaló jel hiánya arra enged következtetni, hogy Beethoven kerülte az ópiumtartalmú fájdalomcsillapítók használatát.

Beethoven halálának napjáig dolgozott. Befejezetlenül hagyott egy vonósötöst, a X. szimfóniát (Antonio Salieri fejezte be a szerző halála után), két kánont, két vonósnégyest, és a B-dúr vonósnégyes fináléját.


Beethoven zeneszerzői pályafutását általában Korai, Középső és Késői korszakra szokták osztani.

A korai időszakában a nagy elődök, Haydn és Mozart hatása érezhető. Mindkét szerzőt ismerte személyesen, időben közel is állt hozzájuk, de alkotása a zene történetének új korszakát jelenti. Ez részben a megváltozott történelmi helyzet, részben a maga új helyzetének következménye, amelyet kora társadalmában mint „szabad művész” kivívott. De mindez mégiscsak külső kerete annak az egyéniségnek, amely művészként és emberként egyformán nagy volt. Alkotóművészete viszonylag lassan fejlődik ki: csaknem huszonöt esztendős, mikor első olyan műveit kiadja, amelyeket már opusz-számmal jelöl. Ez idő alatt született az I. és II. szimfónia, az első hat vonósnégyes, az első három zongoraverseny, az első húsz zongoraszonáta (az op. 31-el bezárólag), köztük az ismert Patetikus és Holdfény.

A középső alkotói korszak röviddel Beethoven süketséggel kapcsolatos válsága után kezdődött. E korszakot hatalmas erejű művek jelzik, melyek tele vannak hősiességgel és küzdelemmel; köztük találjuk a legismertebb komolyzenei munkákat: az Egmont-nyitányt, hat szimfóniát (III-VIII), az utolsó három zongoraversenyét és öt vonósnégyest (7-11), további hét zongoraszonátát, köztük a Waldstein-t és az Appassionata-t, továbbá Beethoven egyetlen hegedűversenyét és operáját, a Fideliót.

Az Op. 109. kézirata1816 körül kezdődött késői korszaka, ami egészen haláláig, 1827-ig tartott. A késői darabokat mély intellektualitás, intenzív és személyes kifejezés és a formákkal történő kísérletezés jellemzi (például a cisz-moll vonósnégyes hét tételből áll, míg a leghíresebb IX. szimfóniájának utolsó tétele a zenekar mellett a kórusnak is szerepet ad). Ekkoriban komponálta többek között a Missa Solemnist, az utolsó hat vonósnégyest és az utolsó öt zongoraszonátát.

Életének utolsó évéből a következők maradtak ránk: egy vonósötös megkezdett vázlatának zongorakivonata (a mester halála után jelent meg); a X. szimfónia néhány vázlata; két kánon („Es muss sein” és „Wir irren allesamt, nur jeder irret anders”), két vonósnégyes (op. 131 és 135) és az előző évben befejezett B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléja.

Az osztrák születésű brit zenész, Hans Keller „az emberiség legnagyobb elméjének” nevezte, tekintetbe véve művészetének mélységét és kiterjedtségét, valamint hogy Beethovennek sikerült a lehető legszélesebb közönség számára érthető zenét komponálni.

Beethovenre mint a zenei klasszicizmus és romantika átmeneti alakjára tekintünk. Ami a zenei formát illeti, a Haydntól illetve Mozarttól örökölt szonátaformára és motívikus fejlesztésre épített, de nagymértékben kibővítette őket, azáltal hogy hosszabb és nagyratörőbb tételeket komponált. Középső korszakának művei a hősiesség kifejezése miatt, míg késői darabjai az intellektuális mélységüknek köszönhetően népszerűek.


Beethoven sokat merített felvilágosodás és az Európában egyre növekvő romantika eszméiből. Kezdetben a harmadik szimfóniát, az Eroica-t ( a „hősi” olasz megfelelője ) Napóleonnak ajánlotta, abban a meggyőződésében, hogy a tábornok fenntartja majd a Francia Forradalom demokratikus és köztársasági eszméit, de amint Napóleon császári törekvései világossá váltak, 1804-ben kitépte a címet tartalmazó lapot, melyen az ajánlás volt, és a szimfónia új nevet kapott: \\\"Sinfonia Eroica, composta per festeggiare il Sovvenire di un grand Uomo\\\", vagyis „Hősi szimfónia, egy nagy ember emlékének megünneplésére”. A kilencedik szimfónia negyedik tételének sajátossága a Schiller An die Freude („Örömóda”) című ódájának kórus változata/átirata, amely egy bizakodó himnusz az emberi testvériség mellett.

A tudósok vitáznak Beethoven vallási meggyőződésén, illetve azon hogy ez milyen szerepet játszott a munkájában.

Folyamatos vita tárgyát képezi, hogy vajon Beethoven klasszicista vagy romantikus zeneszerző volt-e. Mivel a romantika szó, illetve a romantika korszak meghatározása tudományról-tudományra változik, Beethoven hovatartozását összefüggésében kell vizsgálni.
Ha a romantikus mozgalmat esztétikai korszaknak tekintjük úgy az irodalomban, mint általában a művészetekben, akkor Beethoven pontosan az első felének derekán foglal helyet olyan irodalmi romantikusok között, mint Goethe és Schiller (akiknek a szövegeiből ő is és az egyértelműen romantikus Franz Schubert merített dalaihoz) német illetve Percy Shelley angol költők. Olyan kortársak, mint pl. Spohr és E.T.A. Hoffman szintén romantikusnak nevezték. Gyakran őt tartják az első Dal Ciklus komponistájának, nagy hatással volt rá a népi kifejezésmód, ez jól látszik például Robert Burns munkáinak felhasználásában. Egy tucat ilyen verset (és népdalt) zenésített meg énekhangra, zongorára, hegedűre.

Másrészről viszont, ha a zenetudomány alapján vizsgálódunk, amely szerint a romantikus zene későbbre tehető, a kérdés még inkább vitatott. Néhány tudós szerint Beethoven nem romantikus, hovatartozása rejtély; mások szerint átmeneti alak, vagy a romantika közvetlen előfutára, a romantika „feltalálója”; megint mások számára ő a prototípusa, vagy talán inkább őstípusa a regébe illő, hősies zsenialitással és egyéniséggel megáldott romantikus zeneszerzőnek. A tudomány számtalanszor elmozdította a romantika határát jelölő jelzőbólyát, és ez továbbra is heves vita tárgya, köszönhetően Beethoven nagyhatású munkásságának. Azoknak, akiknek a felvilágosodás az újszerűség alapját jelenti, Beethoven egyértelműen klasszicista, míg azok, akik a romantikus érzékenységre, mint a későbbi művészeti korokra (beleértve napjainkat is) nyíló ajtó kulcsára tekintenek, bizonyosan romantikus. E két szélsőséges nézet között természetesen számtalan árnyalat van.

Beethoven zenéjét is meghallgatva, egy másik tudományos elemzés is lehetséges: egyértelmű fejlődés figyelhető meg későbbi munkáiban a korai darabokhoz képest. A fiatal Beethoven igyekszik hozzáidomulni a kortársak művészeti stílusához: olyan zenét próbál szerezni, ami a korabeli társadalom számára elfogadható. Későbbi felfogásában már nincs tekintettel a művészeti normákra, így például egy szimfóniájában kórust szerepeltet, holott addig a szimfónia pusztán hangszeres műfaj volt. Ez alapján a kérdés tehát nem az, hogy Beethoven vajon klasszicista, vagy romantikus művész volt-e, hanem hogy hol van az a pont, ahol az erősen klasszicista Beethoven erősen romantikussá lett? A legtöbb zenetudós egyetért abban, hogy ez a pont valahol az 1808-as közös hangversenyen előadott 5. és 6. szimfóniák között rejlik. Az ötödik szimfóniájában addig soha nem hallható módon egy rövid, dübörgő téma vonul végig, a hatodik pedig első példája a \\\"programzeneként\\\" komponált szimfóniának (ami a romantikában általánosnak számított), sőt mi több, ez megtörte a szimfóniák hagyományos, négy tételből álló rendjét is. Ezután ugyan még megírta a nagyon „klasszikusnak számító” 8. szimfóniáját, és még néhány az angol közönségnek szánt kamarazenét is, azonban a XIX.század első évtizedének végére Beethovennek már kétségkívül a romantikus vonása domborodik ki jobban.

Ezzel szemben Carl Dahlhaus amellett érvel, hogy Beethoven stílusa a romantikán túl helyezi őt, egy olyan helyre, ahol teljesen elválik a kortársai zenéjétől. Dahlhaus rámutat arra, hogy Beethoven romantikus megítélése nagyrészt a korai periódusának műveiből származik, ilyen a 3. szimfónia és az 5. szimfónia. Ugyanakkor Beethovennek a középső korszakának második feléből származó, 74 és 97 közötti opusz számmal jelölt művei gyakorolták a legnagyobb hatást a romantikus zeneszerzőkre. Dahlhaus szerint romantikus zene hagyománya lényegében megegyezik a Schuberti muzsika hagyományával, Schubertre pedig Beethoven fentebb említett művei hatottak. A késői korszakára pedig annyira egyénivé vált Beethoven, hogy többé már nem tekinthető ugyanazon műfaj képviselőjének, mint kortársai.

Művei

Szimfóniák
1. szimfónia (C-dúr), op. 21, 1800
2. szimfónia (D-dúr), op. 36, 1802
3. szimfónia (Esz-dúr), op. 55, \\\"Eroica\\\", 1803/04
4. szimfónia (B-dúr), op. 60, 1806
5. szimfónia (c-moll), op. 67, \\\"Sorsszimfónia\\\", 1808
6. szimfónia (F-dúr), op. 68, \\\"Pastorale\\\", 1808
7. szimfónia (A-dúr), op. 92,\\\"A tánc apoteózisa\\\" 1811/12
8. szimfónia (F-dúr), op. 93, 1812
9. szimfónia (d-moll), op. 125, \\\"Örömóda\\\" 1823

Versenyművek
1. zongoraverseny (C-dúr) op. 15, 1795-1801
2. zongoraverseny (B-dúr) op. 19, 1788-1801
3. zongoraverseny (c-moll) op. 37, 1800-1803
4. zongoraverseny (G-dúr) op. 58, 1804-1807
5. zongoraverseny (Esz-dúr) op. 73, 1809
Hegedűverseny (D-dúr) op. 61, 1806
Hármasverseny (hegedű-gordonka-zongora) (C-dúr) op. 56, 1804-1805

Színpadi művek
Fidelio – egyetlen operája

Egyházi művek
Missa Solemnis (1818-1823) Eredetileg barátja és tanítványa, Rudolf főherceg érseki beiktatására készült volna. A zeneszerző baráti gesztusán túlnőtt az elkezdett mű által felvetett zenei és \\\"tartalmi” problémák tökéletes megoldásának vágya. \\\"Szívből fakadt – bár a szívekig hatna” – írta a partitúra első lapja fölé, s bár Beethoven a katolikus miseszöveget zenésítette meg, valójában felekezetek fölött álló művet alkotott. Az ő vallása ugyanis az erkölcs és a humánum volt, Krisztusa pedig: ember, vagy jobban mondva: hős. Ennek a Krisztusnak feladata van: az emberiség számára a legnagyobb adományok egyikét, a külső és a belső békét megszerezni. Az Agnus Dei zárótétel a zeneirodalom legfenségesebb békehimnuszaként kerekíti le és teszi teljessé Beethoven monumentális vallomását, mely szerint az emberiség legfőbb célja, az emberi élet értelme – isteni példára – maga a béke.

Zongoraszonáták
Opus 2, no. 1: Zongoraszonáta No. 1 F-dúr (1795)
Opus 2, no. 2: Zongoraszonáta No. 2 A-dúr (1795)
Opus 2, no. 3: Zongoraszonáta No. 3 C-dúr (1795)
Opus 7: Zongoraszonáta No. 4 Esz-dúr (1797)
Opus 10, no. 1: Zongoraszonáta No. 5 c-moll (1798)
Opus 10, no. 2: Zongoraszonáta No. 6 F-dúr (1798)
Opus 10, no. 3: Zongoraszonáta No. 7 D-dúr (1798)
Opus 13: Zongoraszonáta No. 8 c-moll „Pathetique” (1798)
Opus 14, no. 1: Zongoraszonáta No. 9 E-dúr (1798)
Opus 14, no. 2: Zongoraszonáta No. 10 G-dúr (1798)
Opus 22: Zongoraszonáta No. 11 B-dúr (1800)
Opus 26: Zongoraszonáta No. 12 Asz-dúr „Gyászinduló” (1801)
Opus 27, no. 1: Zongoraszonáta No. 13 Esz-dúr (1801)
Opus 27, no. 2: Zongoraszonáta No. 14 cisz-moll „Sonata quasi una fantasia” „Holdfény” (1801)
Opus 28: Zongoraszonáta No. 15 D-dúr „Pastoral” (1801)
Opus 31, no. 1: Zongoraszonáta No. 16 G-dúr (1802)
Opus 31, no. 2: Zongoraszonáta No. 17 d-moll „Vihar” (1802)
Opus 31, no. 3: Zongoraszonáta No. 18 Esz-dúr „Vadászat” (1802)
Opus 49, no. 1: Zongoraszonáta No. 19 g-moll (1796)
Opus 49, no. 2: Zongoraszonáta No. 20 G-dúr (1796)
Opus 53: Zongoraszonáta No. 21 C-dúr „Waldstein” (1803)
WoO 57: Andante Favori – A Waldstein-szonáta eredeti középső tétele (1804)
Opus 54: Zongoraszonáta No. 22 F-dúr (1804)
Opus 57: Zongoraszonáta No. 23 f-moll „Appassionata” (1804)
Opus 78: Zongoraszonáta No. 24 Fisz-dúr (1809)
Opus 79: Zongoraszonáta No. 25 G-dúr (1809)
Opus 81a: Zongoraszonáta No. 26 Esz-dúr „Les adieux/Lebewohl” (1810)
Opus 90: Zongoraszonáta No. 27 e-moll (1814)
Opus 101: Zongoraszonáta No. 28 A-dúr (1816)
Opus 106: Zongoraszonáta No. 29 B-dúr „Hammerklavier” (1819)
Opus 109: Zongoraszonáta No. 30 E-dúr (1820)
Opus 110: Zongoraszonáta No. 31 Asz-dúr (1821)
Opus 111: Zongoraszonáta No. 32 c-moll (1822)

Variációk
Variációk, (Esz-dúr) op. 44, (1804)
Harminckét variáció zongorára Diabelli témájára (Diabelli variációk) (C-dúr) op. 120, (1823)

Bagatellek
Für Elise (a-moll) WoO 59, (1808)
Hat bagatell zongorára op. 126, (1824)

Vonósnégyesek
Opus 18: 6 vonósnégyes
No. 1. F-dúr (1799)
No. 2. G-dúr (1800)
No. 3. D-dúr (1798)
No. 4. C-moll (1801)
No. 5. A-dúr (1801)
No. 6. B-dúr (1801)

Opus 59: három \\\"Rasumovsky\\\" vonósnégyes (1806)
No. 7. in F-dúr
No. 8. in E-minor
No. 9. in C-major
Két vonósnégyes
Opus 74: No. 10. Esz-dúr \\\"Hárfa\\\" (1809)
Opus 95: No. 11. F-moll \\\"Serioso\\\" (1810)

Nos. 12 – 16 vonósnégyes és Nagy fúga, Opus 127, 130 – 135
Opus 127: No. 12. Esz-dúr (1825)
Opus 130: No. 13. B-dúr (1825)
Opus 131: No. 14. Cisz-moll (1826)
Opus 132: No. 15. A-moll (1825)
Opus 133: Nagy fúga B-dúr (1824)
Opus 135: No. 16 F-dúr (1826)

Zongoratriók
Nr. 1 in Esz-dúr Op. 1 Nr. 1
Nr. 2 in G-dúr Op. 1 Nr. 2
Nr. 3 in C-moll Op. 1 Nr. 3
Nr. 4 in B-dúr Op. 11
Nr. 5 in D-dúr op. 70 Nr. 1
Nr. 6 in Esz-dúr Op. 70 Nr. 2
Nr. 7 in B-dúr Op. 97

10 szonáta hegedűre és zongorára
Nr. 1 D-dúr op. 12 Nr. 1
Nr. 2 A-dúr op. 12 Nr. 2
Nr. 3 Esz-dúr op. 12 Nr. 3
Nr. 4 A-moll op. 23
Nr. 5 „Tavaszi szonáta“ F-dúr op. 24, (1801)
Nr. 6 A-dúr op. 30 Nr. 1
Nr. 7 C-moll op. 30 Nr. 2
Nr. 8 G-dúr op. 30 Nr. 3
Nr. 9 „Kreutzer szonáta“ A-dúr op. 47, (1803)
Nr. 10 G-dúr op. 96

5 Szonáta gordonkára és zongorára
Nr. 1 in F-dúr, Op. 5 Nr. 1
Nr. 2 in G-moll, Op. 5 Nr. 2
Nr. 3 in A-dúr, Op. 69
Nr. 4 in C-dúr, Op. 102 Nr. 1
Nr. 5 in D-moll, Op. 102 Nr. 2

Dalok
A távoli kedveshez, A mormotás fiú dala

forrás: wikipédia