Wolfgang Amadeus Mozart életútja

teljes nevén Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophillus Amadeus Mozart
Salzburg, 1756. január 27. – Bécs, 1791. december 5.
osztrák muzsikus, zeneszerzõ, a bécsi klasszicizmus egyik vezéralakja, az európai komolyzene történetének egyik legnagyobb alkotója, az egyik legjátszottabb és legismertebb szerzõ, aki szinte minden mûfajban alkotott a (kamarazenétõl a szimfóniákon és versenymûveken át egészen az egyházi zenéig, ill. az operákig).

Wolfgang Amadeus Mozart 1756. január 27-én született Salzburgban, a mai Ausztria területén. Édesapja Leopold Mozart (1719-1787), muzsikus, zeneszerzõ, édesanyja Anna Maria Pertl (1720-1778). A város abban az idõben a Német-római Birodalom érseksége volt. Születése másnapján keresztelték meg a Szt. Rupert katedrálisban, Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus Mozart névre.

Mozart saját magát a késõbbiekben leggyakrabban Wolfgang Amadé Mozartnak hívta.

Utazásai során Mozart sok zenésszel találkozott, és megismerte számos nagy zeneszerzõ (Johann Sebastian Bach, Georg Friedrich Händel, és Joseph Haydn) mûveit. Nem csak a muzsikusokra figyelt fel: annyira lenyûgözte a Benjamin Franklin által készített üvegharmonika, hogy komponált néhány mûvet a hangszerre.

Mozart zenei tehetsége nagyon korán, kb. 3-4 éves korában megmutatkozott. Apja, aki kora egyik legkiválóbb zenepedagógusa volt, hegedûiskoláját, a Versuch einer gründlichen Violinschulét pont fia, Wolfgang születésének évében, 1756-ban publikálták. Leopold Mozart már igen hamar zenei képzésben részesítette fiát, zongorázni és hegedülni tanította. A gyermek zenei képességei nagyon gyorsan fejlõdtek.

Nõvére – Maria Anna Mozart (Nannerl) – kottáskönyvébe írt darabok némelyikét már négyéves korában megtanulta és játszotta, elsõ ismert kompozíciói pedig Leopold papa feljegyzése szerint 1761 elejérõl származnak. A legkorábbi darabjait leírni még nem tudta, ezen mûvek kizárólag apjának kézírásával maradtak fenn, így eldönthetetlen, hogy apja mennyit adott hozzá, ill. vett el.

1761 szeptemberében lépett fel elõször nyilvánosan a salzburgi egyetem egyik színházi elõadásának résztvevõjeként. Korának családfõihez hasonlóan Leopold nem látott semmi kivetnivalót abban, hogy fiának kivételes tehetségét közszemlére bocsássa, tehetségét teljes mértékben kihasználja, a siker és anyagi haszon reményében.

Tehát Leopold Mozart gyorsan felismerte, hogy jelentõs jövedelemre tehet szert, ha bemutatja a csodagyermeket Európa udvaraiban. A kis Mozart nagyon jól zongorázott, akár bekötött szemmel vagy letakart kézzel is, emellett viszonylag jól hegedült. Mozart nõvére, Nannerl szintén tehetségesen zongorázott, ill. hegedült, emiatt gyakran kísérte öccsét a turnék során. Ezt igazolja az is, hogy Mozart jó néhány hegedû-zongoraszonátát írt saját maga és nõvére számára. Egy anekdota szerint, amikor a kis Wolfgang megbetegedett, apja jobban aggódott az emiatt kiesõ bevétel, mint fia egészsége miatt. Elképzelhetõ, hogy az állandó utazások és a hideg idõjárás hozzájárult egészségének késõbbi megromlásához (veséje végül fölmondta a szolgálatot), ill. korai halálához.

1762 januárjában Leopold Mozart a tehetségesen éneklõ és hegedülõ Nannerl társaságában Wolfgangot Münchenbe, majd Passaun és Linzen keresztül Bécsbe vitte: a gyerekek fõúri otthonokban léptek fel, az arisztokraták, többek között a bajor választófejedelem és Mária Terézia elõtt.

1763 januárjától újra Salzburgban élnek. Egy augsburgi újság tudósítása szerint az ekkor hét éves Wolfgang Amadeus felnõtt módon játszott. Emellett különbözõ stílusokban rögtönzött; blattolt, azaz lapról kísért, letakart billentyûzeten egy megadott témához basszust szerkesztett, és kivételes hallásának is rendszeresen tanúbizonyságát adta.

Visszaemlékezések szerint az igen érzékeny gyermek félt a trombita éles és magas hangjától, emellett hatalmas szeretetigény jellemezte. Öntudata és büszkesége már ekkor megmutatkozott: csak olyanok elõtt játszott szívesen, akik komolyan vették a zené(jé)t.

Leopold elsõ nagyszabású terve szerint a család 1763 nyarán indult el, hogy a „salzburgi csoda” meghódítsa az akkori Európa két zenei fõvárosát, Párizst és Londont. A terveiknek megfelelõen valamennyi útjukba esõ, számottevõ zenei központot is meglátogattak, különösen azokat, ahol gazdag adományokra volt kilátás: Münchent, Augsburgot, Mannheimet, Mainzot, Frankfurtot, Koblenzet, Aachent és Brüsszelt, majd csak ezek után érkeztek meg Párizsba, aholis öt hónapig maradtak.

1764 januárjában léptek fel Versailles-ban XV. Lajos elõtt. A francia fõvárosban születtek Mozart elsõ nyomtatásban megjelent mûvei (C-dúr szonáta hegedûre és billentyûs hangszerre és D-dúr szonáta hegedûre és billentyûs hangszerre, K. 6-7).

Áprilisban indultak tovább Londonba, ahol tizenöt hónapot töltöttek. A gyerekek számos nyilvános koncertet adtak, de fellépett III. György udvarában, megismerkedett a nála huszonegy évvel idõsebb Johann Christian Bachhal (aki a nagy Johann Sebastian Bach egyik fia volt), akivel együtt négykezesezett (hogy leckéket kapott volna tõle, arról nem maradt fenn dokumentum), és itt írta elsõ szimfóniáit (Esz-dúr, K. 16; D-dúr; K. 19). 1765 augusztusában indultak haza Salzburgba, Lille-ben Wolfgang ugyan megbetegedett, de szeptemberben már koncerteket adott Antwerpenben, Gentben, majd Hágában.

Újabb betegeskedés után 1766 januárjában indultak tovább Párizs irányába, majd onnan Lausanne-on és Zürichen keresztül Donaueschingenbe, végül Münchenen át hazaértek Salzburgba.

A következõ kilenc hónapot itt töltötte Wolfgang. Itt hangszerelte versenymûvekké a Párizsban megismert zeneszerzõk szonátáit (K. 37, 39-41 – ezek lennének elsõ zongoraversenyei) és komponált három vokális mûvet is. Ezek az Apollo et Hyacintuhs, K. 38; Grabmusik, K. 42 (egy anekdota alapján valószínûleg ez utóbbit írta egy szobába zárva, hogy a salzburgi érsek megnyugodhassék, hogy valóban a gyerek saját mûve, és nem az apjáé).

1767 szeptemberében a család Bécsbe ment az egyik fõhercegnõ esküvõi ünnepségeire. A menyasszony azonban himlõben elhunyt, így az udvari gyász és az egészségüket fenyegetõ veszély miatt, néhány hét után a családfõ, Leopold Mozart úgy döntött, elhagyják a császárvárost.

1768 januárjában azonban máris visszatértek, mivel Leopold a fejébe vette: fia operát fog írni Bécs számára. A tervhez a császár is hozzájárult, és óvatosan bár, de Christoph Willibald Gluck, kora híres operakomponistája is támogatta, a La Finta semplice (a.m. A egyszerû csalás) (K. 51) bemutatója azonban különbözõ udvari intrikák miatt végül elmaradt. Mozart némi elégtételt kapott, ugyanis egy magánelõadás keretében, október táján elõadták egyfelvonásos Singspieljét, a Bastien und Bastienne-t (K. 50).

1769 januárjában megint hazatértek Salzburgba, itt az érseki palota színházában elõadták a La Finta semplicét. Mozart ebben az idõben több rövid egyházi mûvet írt, illetve táncestélyekre menüett-sorozatot komponált, ill. ekkor született több fõ mûve Szerenádok, divertimentók és egyéb zenekari szerenád. Október végén, a tizenhárom éves zeneszerzõt salzburgi udvari koncertmesterré nevezték ki.

Miután egy évet Salzburgban töltöttek, három itáliai utazás következett. Leopold régóta tervezte, hogy fiát az új zene otthonának számító Itáliába viszi, mielõtt Wolfgang túllépné a kort, amelyben tehetsége még csodagyerekként kelthet feltûnést. 1769 decemberétõl 1771 márciusáig, 1771 augusztusától decemberéig, és 1772 októberétõl 1773 márciusáig.

Az utazás, amelyre ezúttal csak Leopold és Wolfgang mentek el, minden olyan várost érintett, ahol lehetõségük volt a hangversenyezésre, vagy valamelyik befolyásos arisztokrata kíváncsi lehetett Mozart játékára. Innsbruck, Verona, Mantova, Cremona után Milánóba érkeztek, ahol tárgyaltak egy opera megalkotásáról a decemberi karneváli szezon számára. Mozartnak alkalmasságát néhány ária megírásával kellett bizonyítania, ezek lettek a K. 77, ill. K. 88.

Milánóból Pármán át Bolognába utaztak, ahol meglátogatták a neves tanárt és zeneteoretikust, Padre Martint és találkoztak a legendás kasztrált énekessel, Farinellivel is.

Ezután Rómába utaztak, ahol a Sixtus-kápolnában meghallgatták Gregorio Allegri sokszólamú Misereréjét, amelyet nem volt szabad lemásolni, és csak az említett helyszínen hangozhatott el. Mozart állítólag – legalábbis Leopold beszámolója szerint – egyszeri hallás után, emlékezetbõl lejegyezte a mûvet, habár az egy példányban megvolt Martini atya könyvtárában is, ahol Mozart elvileg láthatta a kottát. Mindazonáltal a csodagyermek bizonyára képes volt a bonyolult mû hallás utáni lejegyzésére.

Rómából Nápolyba utaztak, ahol több operaelõadást meghallgattak. Innen hazafelé vették az irányt, menet közben újra megálltak Rómában, ahol XIV. Kelemen pápa Aranysarkantyú-rendet adományozott Wolfgang Amadeusnak, majd Bolognába mentek, ahol megkapta a Milánónak megírandó opera librettóját és szereposztását, majd rögvest neki is fogott a komponálásának. Az új opera bemutatója 1770 decemberében volt, s nagy sikert aratott (22 elõadást ért meg).

Mielõtt elhagyták Bolognát, Mozart sikeresen felvételt nyert a nagy múltú és nagy tiszteletnek örvendõ Accademia Filarmonica tagságába.

Alighogy hazatértek, Leopold megint Itáliába szeretett volna utazni fiával, mivel gyermeke több olasz megrendelést is kapott. Ezek közül a Ferdinánd fõherceg Milánóban tartandó esküvõjére megrendelt színpadi mû, az \'Ascanio in Alba valósult meg. A librettót 1771 augusztusának végén kapta meg Mozart, és a mû már szeptember végére készen állt. Leopold Mozart szerint a darab kirobbanó siker volt, s a korszak legjelentõsebb operaszerzõjének számító Johann Adolf Hasse ugyanerre az alkalomra írott mûvét teljesen háttérbe szorította. Mozart arra törekedett, hogy Ferdinánd fõherceg alkalmazza, azonban Mária Terézia óvta a fiát attól, hogy „ilyen haszontalan emberekkel” vegye körül magát.

Mozarték decemberben már ismét Salzburgban voltak. Türelmes és jóindulatú munkaadójuk, Sigismund Schrattenbach hercegérsek hazaérkezésük után néhány nappal elhunyt, utóda Hieronymus Colloredo gróf 1772 márciusában lépett az érseki trónra, erre az alkalomra Mozart ünnepi serenatát komponált (Il sogno di Scipione), majd júliusban hivatalosan is az udvar szolgálatába állt 150 forint koncertmesteri fizetéssel (az elmúlt három évben fizetés nélkül alkalmazták).


A harmadik út
A harmadik itáliai utazás 1772 októberében indult. Már az elõzõ nyáron megkapta az új, Milánónak írandó opera Lucio Silla szövegkönyvét. A decemberi bemutató nem volt átütõ siker, a darab ennek ellenére huszonhat elõadást ért meg.

Januárban az opera elsõszámú énekese, Venanzio Rauzzini számára szólómotettát komponált (Exsultate, Exsultate, jubilate). Az apa mindenáron Salzburgon kívül szeretett volna állást találni fiának – több fõméltósághoz is kérvényt írt ezügyben –, de a válasz minden esetben elutasító volt. 1773 márciusában így újra otthon voltak.

Leopoldnak a salzburgi zenei életben betöltött funkciója számára nem volt elég rangos, és ezáltal fia lehetõségeit is szûköseknek találta. Ezért tervbe vette, hogy megkísérli a császári udvar, vagyis Bécs „meghódítását”. Júliusban utaztak oda, ahol ugyan Mária Terézia fogadta õket egy magánkihallgatáson, de udvari alkalmazást nem nyertek.

Wolfgang viszont kapcsolatba kerülhetett Bécs zenei életével, és a legújabb mûvekkel, köztük Joseph Haydn vonósnégyeseivel (többek közt akkortájt jelent meg az op. 20-as), aminek hatására hat kvartettbõl álló sorozatot komponált. Ennek stílusa jóval érettebb és bécsiesebb az egy évvel korábban Itáliában komponáltaknál (Quartetti Milanesi).

Salzburgba való hazatérésükkor írja Mozart elsõ saját zongoraversenyét (5. Zongoraverseny D-dúr), valamint több szimfóniát – legkorábbi olyan darabjait, amelyek a mai koncertrepertoár elengedhetetlen részei (Mozart: 25. szimfóniag-moll, A-dúr, ) – és néhány misét Colloredo hercegérsek számára (F-dúr, D-dúr).

1774 nyarán Mozart felkérést kapott egy opera buffa (vígopera) megírására a müncheni karneváli szezonra. December elején hagyta el Salzburgot édesapjával, a La finta Gardiniera (Az álkertészlány) bemutatóját 1775. január 13-án tartották. Münchenben mindent megtettek azért, hogy állást kapjanak a fejedelmi udvarban – Mozart írt egy Misericordias Domini offertóriumot ún. „tudós stílusban”, hogy jó benyomást keltsen, ezen kívül részt vett egy billentyûs vetélkedõn a korábban szintén csodagyerekként csodált Ignaz van Beecke ellenfeleként.

Leopold és Wolfang erõfeszítései hiábavalóknak bizonyultak, márciusban ismét Salzburgban találhattuk õket. Bár számos mû született a következõ másfél évben, Mozarték számára egyre elviselhetetlenebbé vált a város provinciális légköre. Wolfgang kitörési vágyát Leopold is szította.

Ebben az idõszakban született április és december között Mozart hegedûversenyeinek nagy része, a késõbbi kétséges mûveket nem számolva pedig hegedûversenyek, három zongoraverseny (B-dúr), számos alkalmi darab – divertimentók, szerenádok, és jónéhány egyházi mû.

1777-ben Wolfgang elbocsátásért folyamodott a hercegérsekhez, aki apát és fiát egyaránt útjára engedte. Biztos állás és ezáltal megélhetés híján azonban Leopold nem engedhette meg magának, hogy otthagyja az udvart, így Wolfgang anyjával indult Párizs felé szeptemberben, hogy apja újabb nagyszabású terveit „végrehajtsa”.

Münchenen keresztül (a választófejedelem udvarában nem volt üresedés) Augsburgba, Leopold szülõvárosába mentek. Itt többek között Mozart meglátogatta J. A. Steint, a neves zongorakészítõt, fúgarögtönzésekkel kápráztatta el a helyi lakosokat, és hangversenyt adott a legújabb szerzeményeibõl. Rokonokkal is találkoztak. Wolfgang élénk barátságot kötött unokahúgával, Maria Anna Thekla Mozarttal – a késõbbi, meglehetõsen trágár „húgocska-levelek” címzettjével –, s feltehetõen elsõ szexuális élményei is hozzá kötõdnek.

Októberben érkeztek meg Mannheimba, amely akkor fontos zenei központ volt messzeföldön híres zenekara révén, amely teljesen új hangzásokat kísérletezett ki. Az udvar is rajongott a zenéért. Mozart itt is szoros barátságba került a helyi zenészekkel, találkozott Carl Theodor választófejedelemmel, aki ugyan kedves volt hozzá, de állást nem adott neki. A telet mégis Mannheimban töltötték, valószínûleg nagyrészt azért, mert Mozart beleszeretett Aloysia Weber tizenhat éves énekesnõbe.

Levelében azt írta apjának, hogy nem utazik Párizsba, helyette Itáliába megy Aloysiával, akinek operákat fog írni. A naiv ötlet felbõszítette Leopoldot (aki egyébként eddig is levelek tucatjában próbálta az üzleti ügyekben kevéssé jártas Wolfgangot tanácsokkal ellátni), 1778 februárjában kiadta a parancsot fiának: „El veled Párizsba, mégpedig azonnal!”

Mozart és édesanyja március végén érkeztek meg Párizsba (tehát engedelmeskedett apjának), ahol Wolfgang fölkereste ismerõseit, de kedvére való állást ezúttal sem talált. Ugyan a nyár elején felajánlottak számára egy Versailles-i orgonista-állást, de azt visszautasította. Opera-megrendelésre sem számíthatott.

A városban a 18. század folyamán immáron sokadszor is éppen szellemi összecsapás volt, amely ezúttal Christoph Willibald Gluck és Niccolò Piccinni operaszerzõk hívei között zajlott. Leopold papa azt remélte, hogy fia lehet a nevetõ harmadik, de tévedett. A probléma okát Wolfgang egyik legfontosabb pártfogója, Grimm báró írta meg Leopoldnak: „a fiú többre menne Párizsban fele annyi tehetséggel és kétszer annyi ravaszsággal”.

A párizsi út teljes katasztrófával végzõdött: Mozart édesanyja, talán az utazások következtében legyengült szervezete lévén megbetegedett és július elején elhunyt. Bár Mozart írt néhány darabot Párizsban, végül semmilyen lehetõsége sem maradt a városban. Leopold, mivel félt fia önállósági törekvéseitõl, hazarendelte azzal, hogy számára talált szülõvárosában egy orgonista-állást. Mozart a hazaúton még találkozott a Weber-családdal, de szerelme, Aloysia hûvösen fogadta õt, végül 1779 januárjában ért haza szülõvárosába.

Hazatérte után kinevezték udvari orgonistának, évi 450 gulden fizetéssel. A következõ években egyházi mûveket és szimfóniákat írt, ill. néhány divertimentót és szerenádot.

1780 nyarán kapta meg Mozart a várva várt opera-megrendelést Münchenbõl. Mivel az énekesek egy részét korábbról ismerte, komponálását szinte azonnal megkezdte, a mû végleges formája azonban hosszas munka eredményeként alakult ki. A bemutató 1781 januárjában mérsékelt sikert aratott. Mozart és családja még néhány hónapot Münchenben töltött (feltehetõleg itt született három zongoraszonáta, köztük magyar címén a Törökinduló. Márciusban aztán Wolfgangot Bécsbe hívták, ahol a II. József császár trónralépését kísérõ ünnepségeken résztvevõ salzburgi hercegérsek kíséretéhez csatlakozott.

1781-ben Mozart munkaadója, a szigorú Hieronymus Colloredo társaságában Bécsbe ment, ahol összerúgta vele a port. (Mozart beszámolója szerint ténylegesen egy fenékbe rúgással dobták ki.) Ennek ellenére Mozart úgy döntött, hogy itt telepszik le és – miután felkeltette a helyi arisztokrácia érdeklõdését – itt folytatja karrierjét.

Mozart felnõtt korában a felvilágosodás hatására csatlakozott a szabadkõmûvesekhez, sõt, azt is sikerült elérnie, hogy apja is csatlakozzék 1787-ben bekövetkezett halála elõtt. Késõi operája, a Varázsfuvola számos szabadkõmûves témát és szimbólumot tartalmaz. Ugyanahhoz a szabadkõmûves páholyhoz tartozott, amelyhez Joseph Haydn.

1782. augusztus 4-én apja akarata ellenére elvette feleségül Constanze Webert (1762-1842); apja végül az esküvõ után kényszerûségbõl beleegyezett a házasságba. Összesen hat gyermekük született, közülük kettõ érte meg a felnõttkort: Carl Thomas Mozart és Franz Xaver Wolfgang Mozart.

A következõ idõszak a konszolidációé: Mozart megkísérli, hogy mint szabadon alkotó zeneszerzõ, mûvei tiszteletdíjából, koncertezésbõl és tanításból éljen meg. E hármas funkciójának nagyszerû eredménye zongoraversenyeinek ragyogó sorozata, amelyet nyilvános hangversenyein („akadémiáin”) maga mutatott be. De ez az új korszak jelenti egyben a „gáláns” stílussal való végsõ leszámolást is az ekkortájt élményszerûen fölfedezett és behatóan tanulmányozott „tudós” stílus javára. Johann Sebastian Bach néhány mûvének megismerése revelációszerûen hatott Mozartra, és kései, érett kompozícióin ez a hatás jelentõsen mutatkozik meg.

Egy idõben az uralkodó, II. József is mutatott némi jóakaratot: megbízást kap a Schönbrunnban rendezendõ ünnepségen bemutatásra szánt Színigazgató c. rövid vígopera komponálására, sõt, a szövegíró Lorenzo da Ponte közbenjárására azt is megengedi a császár, hogy Beaumarchais hírhedt Figaro lakodalma címû komédiájából olasz nyelvû vígoperát írjon. Mindkét bemutató 1786-ban zajlik le. A Figaro házassága a bécsi, botrányosan hûvös fogadtatása után (az arisztokrácia sértve érezte magát a pórnép-fõszereplõk és az ütõdött nemesek ábrázolása miatt), Prágában is színre kerül, és óriási sikere nyomán Mozart az ottani olasz operatársulattól újabb vígoperára kap megrendelést: a Don Giovanni címû – ugyancsak Da Ponte librettójára készült – „játékos dráma” e megrendelésnek köszönheti létrejöttét.

1788-ban Mozart újabb barokk zenei élményekkel gazdagodik: Van Swieten báró oratórium-elõadásai számára Georg Friedrich Händel több mûvét készíti elõ, szükség szerint a hangszerelésen is módosítva. Utolsó, nagyszerû szimfóniái is ebben az évben íródnak, a zeneszerzõ anyagi helyzete azonban változatlanul labilis, olykor kétségbeejtõ, s bár a császár kinevezi kamaramuzsikusának, Mozart életkörülményein ez mit sem javít.

A következõ évben, németországi körútja során eljut Lipcsébe, ahol Bach tanítványa újra felébreszti érdeklõdését Bach zenéje iránt. Bécsbe visszatérve ismét ellepik az anyagi gondok, feleségének szüntelen gyengélkedése. Az a reménysugár, amit II. József újabb operai megbízása megcsillant Così fan tutte (Mind így tesznek – ti. a nõk), a német-római császár halálával mindörökre szertefoszlik, mivel utóda, II. Lipót nem rajong a zenéért.

Kétségbeesett helyzetében elfogadja Emanuel Schikaneder színigazgató ajánlatát egy látványos, fantasztikus mesejáték komponálására, amely a külvárosi színház közönségét vonzaná, és amelynek szövegét maga a vállalkozó szellemû, sokoldalú Schikaneder írná. Ez a látványos, hatásos – és valóban nagysikerû – mesejáték a Varázsfuvola, amelynek elõadásain Mozart még utoljára élvezheti a – mint maga írja egyik levelében – „csendes siker” melengetõ napfényét.

A következõ megbízását már nem tudja teljesíteni: Walsegg gróf gyászmisét rendel tõle, a Requiem komponálása közben azonban váratlanul meghalt, és csupán a Lacrimosa-tétel bevezetõjéig jutott el a zeneszerzõ. Késõbb tanítványa, Franz Xaver Süssmayr fejezte be. Mozart 1791-ben, Bécsben hunyt el.

„A haláltól mindenki fél, ám a mûvésznek nem kell tartania tõle. Reménye, bizonysága a halhatatlanság... Földi maradványai már régen az enyészeté lesznek, mikor még mindig hat majd az eljövendõ nemzedékekre. Ez a meggyõzõdés tölthette el Mozartot, midõn ezernyi fül hallgatta a húrok minden rezdülését, a fuvolák halk suttogását, midõn a pihegõ keblek és a szaporán verõ szívek mind-mind arról árulkodtak, hogy harmóniái szent érzeményeket keltettek” – írja visszaemlékezéseiben egy karlsbadi nemesember, Franz Alexander von Kleist, az 1791-es prágai koronázási ünnepségek Don Giovanni elõadásáról.


Betegsége és halála
Mozart betegsége és halála kényes témák: a romantikus legendák és ellentmondó állítások különösen nehézzé teszik a tisztánlátást. A zenetörténészek különbözõ véleménnyel vannak afelõl, miként romlott meg a zeneköltõ egészségi állapota. Különösen vitatott, hogy mikor ismerte fel halála fenyegetõ közelségét, illetve, hogy ez mennyiben befolyásolta a késõi darabjait. A romantikus álláspont szerint Mozart állapota fokozatosan romlott, és mûvei tükrözik a fokozatokat. Manapság azonban néhány zenetörténész, fölhasználva Mozart utolsó évében folytatott levelezését, azt állapította meg, hogy Mozart jó hangulatban volt; családja és barátai számára megdöbbentõ módon, hirtelen halt meg, a Requiem írása közben, amelyet egy titokzatos, meg nem nevezett megrendelõjének komponált.

Mozart halálának közvetlen oka a halotti bizonyítvány szerint is vitatott. A legvalószínûbb a higanymérgezés vagy reumatikus láz. Az egyik feltételezés az volt, hogy Mozarttal a szabadkõmûvesek végeztek, mivel A varázsfuvolával túl sok szabadkõmûves titkot árult el.

A legenda szerint Mozart halálakor koldusszegény volt és mindenki elfeledte, és amikor meghalt, szegények közös sírjába temették, koporsó nélkül. Valójában, még ha nem volt is olyan népszerû Bécsben, mint néhány évvel azelõtt, továbbra is jól fizetõ állása volt az udvarban és számos megrendelést kapott Európa különbözõ részeibõl, különösen Prágából. Való igaz, hogy fennmaradtak segélykérõ levelei, de ezek nem annyira szegénységének, hanem annak bizonyítékai, hogy mindig többet költött, mint amennyit keresett. Constanze költekezési hóbortja vitte romlásba a rossz nyelvek szerint. Nem tömegsírba, hanem szabályos közsírba temették az 1783-as törvények alapján. Rendes temetést feleségének hanyagsága és a borzalmas hófúvás miatt nem rendeztek. Ma jelképes emlékmûve áll Bécs temetõjében.

Constanze 1809-ben hozzáment Georg Nikolaus von Nissen dán diplomatához. Von Nissen rajongott Mozartért, életrajzot is írt róla, amely jóval a szerzõ halála után, 1828-ban jelent meg.


Hatása
Beethoven egyik tanítványának, Riesnek azt mondta, hogy õ maga sosem tudna olyan nagyszerû dallamot kitalálni, mint a 24. zongoraverseny elsõ tételének fõtémája. Mozart számos témájára írt variációkat, például két variációsorozatot is szerzett csellóra és zongorára a Varázsfuvola egy-egy témájára. Kadenciákat is írt Mozart számos zongoraversenyéhez, például a d-moll versenymûhöz (K. 466.).
Csajkovszkij a zeneszerzõ magasztalására írta Mozartianáját.
Mahler utolsó szava „Mozart” volt.
Számos kortárs zeneszerzõ irigyelte és gyûlölte Mozartot.


A Mozart-mítosz
Mozartról számos mítosz és legenda terjeng. Egy elképzelés szerint pl. saját magának írta a Requiemet. Néhány mítosznak lehetnek valóságos alapjai, de a zenetörténészeknek állandó és bosszantó munkát jelent, hogy a valós eseményeket szétválasszák a légbõl kapott történetektõl. A dráma- és forgatókönyvírókat, azonban, nem terheli ugyanaz a felelõsség, mint a zenetörténet kutatóit, õk újra és újra ihletet merítenek ezekbõl a legendákból.

Különösen népszerû az a legenda, mely szerint Mozart és Salieri rivalizáltak egymással. Ez a témája Puskin darabjának, a Mozart és Salierinek, Szergej Rahmanyinov azonos címû operájának és Peter Shaffer Amadeus címû színdarabjának, illetve az ebbõl készült Milos Forman-filmnek is. Valójában Salieri rajongott Mozartért. Shaffernek sokan felrótták, hogy a darabban Mozartot – igazságtalanul túlzó módon – közönségesnek és faragatlannak állítja be.

1824-1825-ben a 74 éves Antonio Salieri Mozart megölésével vádolta magát. Az emberek az elõrehaladott korból fakadó beszámíthatatlanságról beszéltek, kijelentései azonban mégis beszédtémává váltak. Ezt Beethoven \"beszélgetõfüzeteibõl\" is megtudjuk, vagyis azokból a feljegyzésekbõl, amelyekbe a már süket Beethoven beszélgetõpartnerei írták a közlendõjüket. „Salieri azt állítja, hogy megmérgezte Mozartot” így az 1824. január 21. és 25. közötti bejegyzés. „Salierivel megint rosszul állnak a dolgok. Teljesen meg van bomolva. Állandóan azt fantáziálja, hogy bûnös Mozart halálában, és hogy megmérgezte- ez az igazság, mert igazságként akarja meggyónni.” (1824. január 25. körül). „Most nagyon erõs a meggyõzõdés, hogy Salieri volt Mozart gyilkosa” 1825. január vége). A gyanú, hogy Salieri megmérgezte Mozartot máig tarja magát. Mozart fia ugyan kétségbevonta ezt a teóriát de Mozart maga is úgy vélte: Megmérgezték. Máig sem világos azonban, hogy mi történt.

Megjegyzendõ, hogy Salieri a betegágyán azt mondta Ignaz Moschelesnek, Beethoven tanítványának: \"halálosan beteg vagyok, ezért aztán becsületszavamra elmondhatom önnek, hogy egy szó sem igaz abból a képtelen pletykából, tudja, hogy megmérgeztem volna Mozartot. Nem igaz, rosszindulatú rágalom az egész, mondja meg a világnak kedves Moscheles\".


Magyar vonatkozások

Mozart Egerben õrzött leveleAz egri egyházmegyei könyvtárban tekinthetõ meg az egyetlen Magyarországon õrzött eredeti Mozart-levél.
1761-ben a kis Mozart egy Luxemburgi Zsigmondról szóló drámában játszott. (Marian Wimmer/Johan Ernst Ebelin: Sigismundus, Hungariae Rex)
A magyar Pálffy grófok bécsi palotájában, a Josefsplatzon álló Pálffy-palotában mutatkozott be a bécsi közönségnek a hat esztendõs Mozart. Késõbb állítólag - szûk körben - a Figarót is itt adta elõ elõször (erre emlékeztetne a palota Figaro-terme).[2]
Mozart 11 éves korában írta La finta semplice c. operáját, amelyben a három fõszereplõ: Fracassi kapitány, Rosina és Simone magyar származásúak.
A leghíresebb Mozart-hegedûverseny kadenciákat is magyarok írták: Joachim József, ill. Auer Lipót.
Mozart gyakran keverte a török janicsárzenét a magyar verbunkossal – így sokszor szerepelnek magyar elemek a mûveiben (Nr. 5-ös A-dúr hegedûverseny, Szöktetés a szerájból, Török induló stb.)
Gabriele von Baumberg szövegeit gyakran használta Mozart saját dalaihoz – a költõnõ Batsányi János felesége volt.
Mozart felvilágosult tudós barátja, Born Ignác tiszteletére írta Die Mauererfreude címû kantátáját, és a magyar tudós szolgált a Varázsfuvola egyik legfontosabb szereplõje, Sarastro mintaképéül is. Tamino alakját valószínûleg egy másik magyar geológustudós, Müller Ferenc (1742-1825) szolgáltatta.[3]
A Szabadkõmûves gyászzene indíttatása szintén magyar ember – Esterházy Ferenc halálára íródott.

forrás: wikipédia