Kossuth Lajos életútja

Monok, 1802. szeptember 19. – Torinó, 1894. március 20.
államférfi, Magyarország kormányzója. A nemzeti függetlenségért, a feudális kiváltságok felszámolásáért s a polgári szabadságjogok biztosításáért vívott 19. századi küzdelem egyik legnagyobb alakja. Máig egyike azoknak, akik a magyar nép emlékezetében leginkább megtestesítik az 1848–1849. évi forradalmat és szabadságharcot, Széchenyivel és Petőfivel együtt.

Kossuthfalváról származó, birtoktalan, evangélikus köznemesi család sarja. Családjának első okleveles említése 1263-ból való. Édesapja, Kossuth László 1763-ban született Turóc vármegyében, s itt lett lajstromozó a megyénél, majd uradalmi ügyész Monokon az Andrássyaknál. Viszonylag későn, 1800 körül házasodott, s vette el az olaszliszkai, evangélikus vallású postamester, tyrlingi Weber András lányát, Karolinát. A család 1803-ban Monokról Olaszliszkára, majd 1808-ban Sátoraljaújhelyre költözött.

Tanulmányait Sátoraljaújhelyen (elemi iskola 1807-10, piarista gimnázium 1810-16), Eperjesen (evangélikus kollégium 1816-19) és a sárospataki református kollégiumban (1819-20) végezte. Pesti joggyakornokoskodása után 1823-ban ügyvédi vizsgát tett. 1824–32 között ügyvédi gyakorlatot folytatott szülőföldjén, Zemplén vármegyében.

A megyei politikai életbe 1830-ban, a reformellenzék tagjaként kapcsolódott be. 1831-ben kolerabiztosként nagy szerepet játszott a járvány további terjedésének megakadályozását célzó átgondolatlan intézkedések miatt lázadó jobbágyok lecsillapításában és Sátoraljaújhely felkelők elleni védelmének megszervezésében. Ígéretesen induló megyei karrierjének aztán egy sikkasztási vád (az ún. árvapénz-ügy) vetett véget.

1832 végén került a pozsonyi országgyűlésre, mint távollevő főrendek képviselője. Itt szerkesztette az Országgyűlési Tudósításokat (1832–36), amelyben a liberális reformellenzéknek a társadalmi haladásért és a nemzeti érdekek védelmében vívott harcát sokszorosított magánlevelek formájában (hogy elkerülje a cenzúrát) népszerűsítette. A reformországgyűlés berekesztése után hasonló szellemben szerkesztette a megyegyűlésekről beszámoló Törvényhatósági Tudósításokat (1836–37). Lapját hamarosan betiltották, őt magát 1837-ben letartóztatták és 4 évi fogságra ítélték. 1840 májusában szabadult.

Kiszabadulása után, 1841 januárjától a Pesti Hírlap szerkesztője volt. Az állást Landerer pesti nyomdatulajdonos, a bécsi titkosrendőrség ügynöke ajánlott fel neki. A kormánykörök úgy vélték, hogy a cenzúra és az anyagi érdekeltség majd megnyirbálja Kossuth ellenzékiségét, és amúgy sem tartották veszélyesnek a kis példányszámban megjelenő lap hatását. Kossuth azonban megteremtette a modern magyar politikai újságírást. Vezércikkei sorra vették a gazdaság és a társadalom égető problémáit. A cikkek a jelen bírálását a jövő felvázolásával kötötték össze, egységes programmá ötvözve és kiegészítve az addig felmerült reformgondolatokat. Ez szétsugárzott az ország minden zugába és magával ragadta a legkülönbözőbb rétegekhez tartozó olvasókat.

Programja a Wesselényi Miklós által kidolgozott reformpárti ellenzékiség és érdekegyesítés hagyományait folytatja. Kossuth önálló nemzetállamot akart a birodalmon belül (nemzeti önrendelkezés), de felismerte, hogy a nemesség nem birkózhat meg az új haza és új társadalom teremtésének feladatával az egész nép (főleg a parasztság) támogatása nélkül, ezért érdekegyesítést akart. Ehhez pedig szükség van a jobbágyfelszabadításra. Az 1839-40-es országgyűlésen elfogadott önkéntes örökváltsággal csak a jobbágyság töredéke volt képes megváltani magát, ezért kötelező örökváltság bevezetésére van szükség, amelynél a kárpótlást az állam magára vállalja. Az anyagi alap megteremtéséhez elkerülhetetlen a nemesség megadóztatása, vagyis a közteherviselés. A nemzeti egység feltételezi a politikai szabadságjogok kiterjesztését (törvény előtti egyenlőség, a nemesi vármegye népképviseleti alapokra helyezése, hosszú távon pedig népképviseleti országgyűlés és felelős kormány). Kossuth látta, hogy a polgári átalakulás megvalósítása a feudális rendszerből megélni már képtelen polgárosuló köznemességre vár, mert a hazai polgárság gyönge, és részben nem is magyar. Nem mondott le azonban a polgárság erősítéséről és megmagyarosításáról (asszimiláció) sem.

1844-ben aztán \"önként\" elhagyta a lapot. Ugyanis Landererrel – a Pesti Hírlap kiadó tulajdonosával – összetűzésbe keveredett. Kossuth a megszaporodó előfizetőkre hívatkozva – 60-ról 5200-ra nőtt a példányszám – béremelést kért, amiben meg is egyezett Landererrel, aki azonban (hónapokkal később) Bécs utasítására mégsem adta meg a kialkudott bért, így Kossuth felmondott, és ezután a Védegylet folyóiratába, a Hetilapba írta cikkeit.

Kossuth felismerte, hogy \"ipar nélkül a nemzet félkarú óriás\", ezért önálló nemzeti ipart kell teremtenünk, de a szabad kereskedelem liberális elve helyett védővámokkal, mert közös vámterület esetén a cseh és osztrák ipar versenye megfojtaná a magyar kezdeményezéseket. (Erre az első ipari kiállítás, és Ausztriának a Német Vámszövetségbe (Zollverein) való belépési terve hatására jött rá.) Az 1843-44-es országgyűlésen azonban nem sikerült kivívni az önálló magyar vámterületet. A Védegylet megalapítását 1842-ben megyei szinten – Tolnában – a Perczel-fivérek kezdeményezték. A tagok arra kötelezték magukat, hogy csak hazai szövetet vásárolnak. A Védegylet 1844. október 6-ai pozsonyi alakuló gyűlésén elfogadott alapszabálya szerint a külföldi árukat ki kell szorítani a hazai piacról, amelyet a honi ipar számára kell biztosítani. A Védegylet tagjai becsületszóra megfogadták, hogy hat évig csak magyarországi árut vásárolnak: csak magyar mesterembereknél dolgoztatnak és olyan iparcikkből nem vesznek külföldit, amelyből belföldit is lehet kapni. Az elnök Batthyány Kázmér, az alelnök Teleki László, az igazgató Kossuth Lajos lett. A Védegylet a hazai ipart a belső fogyasztás, a tudatos vásárlás útján próbálta meg fejleszteni. A Védegylet a korszak egyik legnagyobb botrányával omlott össze. Kiderült ugyanis, hogy a Védegylet kitűzőit Bécsben készítették. Még a botrány kirobbanása előtt 1846. augusztus 20-án Kossuth bölcsen lemondott igazgatói tisztéről: a társaság ettől kezdve csak névleg működött. Jelentősége mégis az volt, hogy általa létrejött a liberális reformpártiak első országos szervezete, melyre a későbbiek során az ellenzék politikai intézményei is épülhetnek.

Kossuth nagy szerepet játszott abban, hogy 1847-ben megalakult az Ellenzéki Párt, melynek programját lényegében ő fogalmazta meg. Az 1847-48-as országgyűlésen, egy éles választási küzdelem után már Pest megye követeként vett részt. Az alsótáblán ő vezette az ellenzéket. Cikkeivel, szónoklataival, személyes beszélgetésekkel a nemesség elé tárta: az udvar megosztó politikájával szemben csak az addigi reformok összekapcsolásával, és egyszerre történő megvalósításával érhető el eredmény. Kossuth ugyanis, nem utolsósorban az 1846. évi galíciai felkelés tanulságai nyomán (a lengyel nemesek felkelését a fellázított ukrán parasztokkal verette le a bécsi udvar) rádöbbent: azonnali, érdemi előrelépés szükséges a jobbágykérdésben. Az örökváltság egyszerre történő megvalósítása viszont csak akkor lehetséges, ha az állam a kárpótlást magára vállalja. Az állam pedig csak akkor bírja ennek költségeit pénzügyileg, ha bevezetik a közteherviselést. A közteherviselés csak akkor elfogadható, ha Magyarország pénzügyi önállósága biztosított, az államjövedelmek nem folynak ki Bécsbe. Alkotmányos reformra (kormányfelelősségre) is szükség lesz tehát. Az azonnali örökváltság – állami kárpótlás – közadózás – pénzügyi önállóság – alkotmányos reform olyan egyszerre megvalósítandó programláncolatot alkot, amelyet még az 1847 végén kezdődő országgyűlésnek meg kell valósítania. A program készen állott. 1848 forradalma pedig lehetővé tette az érdemi áttörést.

Széchenyi a Kelet Népében (1841) Kossuth reformrendszerét támadta. Széchenyi mélységes aggodalommal figyelte az ellenzéki szellem térhódítását, mely nem kímélte az Ausztriához fűződő viszonyt, figyelmen kívül hagyta az arisztokráciát, a nemesség tömegei mellett más társadalmi rétegekbe is behatolt. Az átalakulásban – a stabilitás és a kiszámíthatóság érdekében – nem kívánta kizárólagos szerephez juttatni a társadalom változó (tehát nehezen kiszámítható) erőit, legyenek azok kormánypárti vagy ellenzéki oldalon. Félve a reformmozgalom esetleges megsemmisítésétől, nem akart ujjat húzni Béccsel, ezért az ellenzékiség helyett a felülről jövő reformokban bízott. 1845-ben elvállalta a Helytartótanács közlekedésügyi bizottságának elnökségét. Hírlapbeli Kossuth-ellenes támadásait pedig az 1847-es Politikai programtöredékekkel tetőzi be.

Kossuth Lajos viszont úgy vélte, hogy a társadalmat semmilyen indokkal nem lehet passzív szerepkörbe kényszeríteni az átalakulás során. Személyes tapasztalatai – melyeket az 1831-es koleralázadás idején szerzett – és az európai forradalmak tanulságai arra figyelmeztették, hogy a politikából nem lehet tartósan kizárni a társadalmi mozgalmakat. Ezért demokratikus nézetrendszerekre támaszkodott, s nem hitt az elitek vagy a kormányzati hatalom mindenhatóságában. Politikai beállítódása tehát alapvetően eltért Széchenyiétől.

Kettejük ellentéte a modern sajtó szerepével kapcsolatban vált nyilvánvalóvá. Kossuth az 1840-es évek elején egyre inkább meg volt győződve arról, hogy a polgári átalakulás kikényszerítéséhez a Széchenyi alapította kaszinók nem elegendőek, a társadalom politikai aktivitását növelni és irányítani kell.Kossuth társadalom-felfogása mögött a jogok egységes eredetét hangsúlyozó szabadságfogalom állt, míg Széchenyi a politikai jogok gyakorlásánál számításba vette a vagyoni és a kulturális adottságokat.

Végső célja mindkettőjüknek a liberális, alkotmányos polgári nemzetállam megteremtése volt. Kossuth azonban gyorsabb változásokat akart, nem volt tekintettel az udvar érzékenységére, így küzdött a nemzeti önrendelkezésért is. Az arisztokráciával szemben pedig az ellenzéki köznemességet tartotta a változások irányítójának. Míg Széchenyi 1842-es akadémiai beszédében a nemzetiségekkel szembeni türelemre intett, addig Kossuth a kor szellemének megfelelően harcos nacionalista, az asszimiláció híve volt. Az ország közvéleménye és az ellenzéki politikusok mindenesetre az 1840-es években valamennyien Kossuth mellé álltak. A reformkor politikai küzdelmeiben a liberalizmuson belüli áramlatok harca – például Széchenyi és Kossuth vitája – tűnik meghatározónak. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a korszak fő politikai frontvonala az áramlatokat magában foglaló, belső vitákat folytató liberalizmus és a nagyon is erős pozíciókkal rendelkező konzervatív-abszolutista-állagőrző politika között húzódott!

Kossuth 1885-ben Széchenyit liberális arisztokratának, míg magát demokratának minősítette. Ugyanakkor Széchenyi mélyreható és teljes társadalomrajza, illetve helyzetfelmérése nélkül a későbbi évek program-elágazásai nem jöhettek volna létre. Így kettejük nézetrendszere és vitája egymással szorosan összekapcsolódva alkotják a hazai modernizációs múlt alapvonalát, és egybekapcsolódó munkásságuk teremtett – éppen eltérő megközelítéseiknek köszönhetően – alapot a későbbi haladás ügyében bármilyen alternatív gondolkodás számára.

Az 1848. februári francia forradalom hírére március 3-án felirati javaslatában az ellenzék programjának sürgős törvénybe iktatását követelte. Döntő szerepe volt abban, hogy az országgyűlés megszavazta a forradalmi átalakulás eredményeit rögzítő törvényeket és a forradalom erőire támaszkodva kikényszerítette Bécs hozzájárulását. A Batthyány-kormányban pénzügyminiszter lett, nevéhez fűződik az önálló magyar pénz (Kossuth-bankó)megteremtése és az ország első költségvetésének összeállítása. 1848 tavaszán és nyarán a forradalom eredményeit megszilárdítani törekvő kormány álláspontját képviselte, ugyanakkor mind szorosabb kapcsolatba lépett a radikálisokkal. Július 11-i beszédével elérte a haza védelmére szükségesnek tartott 200 ezer újonc és 42 millió Ft megajánlását. Szeptember 6-án elrendelte az első magyar bankjegyek kibocsátását a védelmi szükségletek fedezésére. Szeptember 15-én javaslatára választotta meg az országgyűlés a védelem megszervezésére az Országos Honvédelmi Bizottmányt. Szeptember végén nagy sikerű toborzókörúton (melynek első állomása Cegléd volt) szólította fel az Alföld népét a haza és a jobbágyfelszabadító forradalom védelmére. A Batthyány-kormány lemondásával a végrehajtó hatalom gyakorlása a Honvédelmi Bizottmányra szállt, amely Kossuthot választotta elnökévé. A szabadságharc további menetében óriási feladatokat oldott meg mind a hadsereg megszervezése, mind a nemzeti ellenállás és forradalmi helytállás gazdasági, társadalmi és politikai feltételeinek megteremtésében. Kezdeményezésére mondta ki Debrecenben az országgyűlés 1849. április 14-én a Függetlenségi Nyilatkozatban a Habsburg-ház trónfosztását. Kossuthot ugyanakkor ideiglenes államfővé, kormányzó-elnökké választották. A szabadságharc végső szakaszában felismerte, hogy új intézkedések lennének szükségesek a magyarországi nem magyar népek nemzeti jogainak biztosítására. Az orosz beavatkozás után szerencsétlen kézzel nyúlt bele a katonai kérdésekbe, majd a helyzet reménytelenségét belátva 1849. augusztus 11-én kénytelen volt átadni a hatalmat Görgeynek, aki röviddel ezután – mivel a nagyobb áldozattal járó további harc értelmetlenné vált – letette a fegyvert. Szeptemberi vidini levelében aztán Kossuth igaztalanul (bár a szabadságharc újrakezdésének feltételeit javítandó) árulással vádolja Görgeyt, ami 150 évig akadályozza a nagy hadvezér reális értékelését.

Ezután több ezer társával és az államkincstárral török földre menekült. Magával vitte a koronát is, melyet még magyar területen, Orsovánál elásott. Néhány hónapot a mai Bulgária területén (Vidinben és Sumlában) töltött, majd szűkebb környezetével együtt a kis-ázsiai Kütahyába internálták. Itt készítette el a Magyarország belső berendezkedésének föderalisztikus átszervezésére, a nemzetiségek önkormányzatának messzemenő biztosítására irányuló kütahyai alkotmánytervet (1851). 1851-ben Angliába utazott, ahol a tömegek nagy ünneplésben részesítették, akárcsak 1851–52-i amerikai útján is. Ha mást nem is ért el, de megismertette és megszerettette a világgal a szabadságért önfeláldozóan harcoló Magyarországot. 1852 nyarán visszatért Angliába és családostul Londonban telepedett le. Kapcsolatot tartott fenn a francia, olasz, orosz, német és lengyel emigráns körökkel, mindenekelőtt Giuseppe Mazzinival, akinek Kossuthra gyakorolt hatása megmutatkozott az 50-es évek eleji, kellően meg nem alapozott felkelési kísérletek szervezésében. Az 1853-56-os krími háború idején felerősödött a Kossuth-emigráció aktivitása is, de mivel Ausztria nem állt Oroszország mellé, nem volt esély a magyar függetlenség angol-francia segítséggel történő megteremtésére.

A következő években Kossuth arra számított, hogy a nagyhatalmak közötti konfliktus mégiscsak lehetővé teszi Magyarország felszabadítását; ezért összeköttetésbe lépett III. Napóleon francia császárral. Mikor az 1859-i francia–olasz–osztrák háború előkészítése idején III. Napóleon és Camillo Cavour szárd–piemonti miniszterelnök kilátásba helyezték Magyarország felszabadításának elősegítését, Kossuth Lajos megalapította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot Teleki Lászlóval és Klapka Györggyel és megindította a Magyar Légió szervezését. Miután III. Napóleon fényes solferinói csatagyőzelme után váratlanul békét kötött Ausztriával, mind egyértelműbben a függetlenségükért küzdő népek mozgalmával kívánta összekapcsolni Magyarország felszabadítását. Még mindig jelentős nemzetközi erők támogatták a Habsburgokat, hogy birodalmuk fennmaradjon, mert Ausztriát a nagyhatalmi egyensúly fontos elemének tekintették. Garibaldi 1860-as szicíliai partraszállása azonban újabb reményeket ébresztett. Katonái között sok magyar harcolt, és sikerei újabb olasz-osztrák háborút eredményezhettek volna. Erre az esetre ismét létrejött a Magyar Légió, Kossuth pedig az olaszokkal való együttműködésről tárgyalt. A háború azonban elmaradt. Bár Magyarország osztrák uralom alatt maradt, de az önkényuralom itthon is kénytelen volt meghátrálni: a hazai ellenállás és az emigráció tevékenysége egymást erősítette, hiszen az ellenállást az emigráció tevékenysége tette fenyegetővé; Kossuth és az emigráció fegyveres készülődéséhez, nagyhatalmakkal folytatott tárgyalásaihoz viszont a néma és ellenálló ország adta a hátteret. A hazai és szomszédos testvérnépekkel való összefogás gondolatát sok utópisztikus elemet is tartalmazó tervekben, a jövőre nézve a már felszabadult népek majdani Dunai Konföderációjára vonatkozó, szintén utópisztikus tervében (1862. május) fejtette ki. Kossuth 1861-ben Itáliába költözött, ahonnan egyre nagyobb aggodalommal figyelte a kiegyezéshez vezető osztrák-magyar tárgyalásokat.

Deák Ferenchez intézett híres nyílt levelében (Cassandra-levél, [1] 1867) bírálta a kiegyezést, a nemzet önrendelkezési jogainak feladásával vádolta Deákot, és kitartott a teljes függetlenség követelése mellett. Szerinte az 1866. évi válság (porosz-osztrák háború) nyomán komolyabb erőfeszítéssel elő lehetett volna idézni Ausztria felbomlását, de ha ez nem is történt meg, a nemzeti függetlenség eszméjét akkor sem szabad feladni, várni kell az újabb kedvező alkalomra. Nem szabad egy felbomlásra ítélt birodalomhoz kötni a magyarság sorsát, hiszen Ausztria olyan háborúba is belesodorhat bennünket, amely nemcsak a birodalom, hanem Magyarország felbomlását is eredményezheti. Az első világháborús vereség utáni széthullással mintha Kossuth jóslata vált volna valóra. Deák és párthívei azonban az adott viszonyok között elkerülhetetlennek tartották a kiegyezést. Ez szerintük nagyobb védelmet jelent a megerősödő Oroszországgal és Németországgal szemben, és ha a teljes függetlenség nem is valósult meg, Magyarország egyáltalán nem olvadt egybe Ausztriával. A szabadságharc katonai balsikerei megmutatták, hogy egyedül nem tudjuk legyőzni Ausztriát és az őt segítő külső erőket. Deák látta, hogy a kiegyezés adott viszonyok között elkerülhetetlen volt, miközben azt (tévesen) továbbfejleszthetőnek gondolta. Mai értékelésünk szerint ez a reális kompromisszumnak nevezhető kiegyezés volt az akkor elérhető, viszonylag legjobb megoldás, minden esetleges következményével együtt. A választást elsősorban az európai erőviszonyok alakulása korlátozta, az, hogy az erőegyensúly miatt nagyhatalmak továbbra is szükségesnek tartották a Monarchia fennmaradását Európa politikai rendszerében. 1867-ben többen is úgy látták, hogy Ausztriát felbomlás fenyegeti, ezért nem kívánatos az ország sorsát hozzákötni, azonban a felbomlás veszélye nemcsak a soknemzetiségű Ausztriát fenyegette, hanem a soknemzetiségű Magyarországot is. Deák úgy látta, hogy Ausztria és Magyarország együtt elég erős menedéket tud nyújtani a kis nemzetek számára Európa e veszélyes részén, a pángermán és pánszláv törekvések metszéspontjában. Kossuth szerint viszont a nemzeti fejlődést nem lehet megállítani, ezért inkább a szomszédos kis nemzetekkel kell a magyarságnak megegyeznie, mintsem „egy zsákba varrnia magát egy hullával”.

Kossuth a kiegyezés után az ellenzéki Függetlenségi Párt képviselőihez intézett számos levélben intett a nemzeti érdekek következetesebb védelmére, a demokratikus törekvések támogatására (választójog kiterjesztése, főrendiház eltörlése, a virilizmus megszüntetése, az állam és az egyház szétválasztása stb.). 1865-től – néhány éves megszakítással – Turinban (Torinó) élt. Irataim az emigrációból címmel közrebocsátott három kötete az emigráció 1859–62 közötti tevékenységéről számol be.

1877-ben, országos érdeklődéstől kísérve, 100 ceglédi találkozott a Turin (Torinó) melletti Collegnoban az emigráns Kossuthtal, hogy hazahívja a város országgyűlési képviselőjének. Kossuth nem jött haza, de a „turini százak”, majd leszármazottaik később minden évben megünnepelték az utazás évfordulóját.

1889-ben a magyar kormány által életbe léptetett intézkedés folytán elvesztette magyar állampolgárságát, ami széles körű felháborodást váltott ki, és Tisza Kálmán miniszterelnök lemondásához vezetett. 1879-ben ugyanis a magyar képviselőház elé terjesztettek egy törvényjavaslatot a „magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről”. A törvény 31. §-a értelmében „azon magyar állampolgár, ki a magyar kormány vagy osztrák-magyar közös miniszterek megbízása nélkül tíz évig megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kívül tartózkodik, elveszti magyar állampolgárságát”. A törvény nem vonatkozik azokra, akik a tíz év alatt valamely osztrák-magyar konzultól külföldön tartózkodási engedélyt kérnek vagy valamely konzuli község anyakönyvében felvetetik magukat. A törvényt 1879. december 20-án szentesítették. Kossuth Lajos ekkor már 30 éve élt külföldön, száműzetésben. A törvényben foglalt követelményeknek nem felelhetett meg, mert „ez annyit tenne – miként Helfy Ignácnak, meghitt hívének 1889 májusában írta –, mint magamat osztrák-magyarnak vallani, ami soha életemben nem voltam, nem vagyok és soha nem is leszek semmi feltétel alatt, semmi áron”.

1894 márciusában hosszabb betegeskedés után Kossuthot ledönti a lábáról az influenza, végleg ágynak esik. 1894. március 20-án, este tizenegy óra előtt öt perccel meghal. Halálos ágyánál fiai, húga, orvosa tartózkodnak. 1894. március 30-án, kevéssel éjfél után elindult Magyarországra a Kossuth, valamint felesége és lánya hamvait szállító különvonat. Osztrák területen dísztelenség és közöny kísérte a halottat, a csáktornyai határállomás után azonban gyászolók ezrei álltak, térdeltek a vasút mellett, beszédeket mondtak, a Kossuth-nótát énekelték azokon az állomásokon, ahol a vonat rövid időre megállt. Két nap múlva, április 1-jén Kossuth holttestét a Nemzeti Múzeumnál ravatalozták fel. A nemzet nevében Jókai Mór búcsúzott Kossuthtól. Gerlóczy Károly helyettes polgármester a főváros képviseletében szólt. Az országgyűlés küldöttségét Andrássy Tivadar alelnök vezette, mivel az elnök, Bánffy Dezső „halaszthatatlan teendőre” hivatkozva nem tartózkodott Budapesten. Hozzá hasonlóan – Ferenc József utasítására – a temetésen sem a hadsereg tagjai, sem az államhatalmi szervek munkatársai nem vehettek részt hivatalosan.

Budapesti temetésén hatalmas tömeg jelent meg, mutatva „Kossuth apánk” már akkor is óriási népszerűségét.


Kossuth hazafi volt, nemzetét szolgálta 1848-49-ben. Csak emigránsként, amerikai útja során lett szabadkőmûves. 1852. február 19-én Cincinatti-ban vették fel a 133-as számú páholyba. Másnap, február 20-án már megkapta a segéd-, és nyomban utána a mester fokozatot is, majd egy hétre rá tiszteletbeli taggá emelték. Február 28-án az indianapolisi Centre Loge (Központi Páholy) fogadta ünnepélyesen. Május 3-án Bostonban, a Massachusetts-i Nagypáholy ünnepelte Kossuthot, mint egy nép szabadságának védelmezőjét és apostolát, aki elnyomott hazája függetlenségi harcának hőse. A páholy vezetője úgy üdvözölte, mint egy számkivetett idegent, aki most ismét barátokra és otthonra talált. Válaszában Kossuth hangsúlyozta, hogy amióta szabadkőműves lett, méginkább átérzi hazájával szembeni kötelezettségeit.


Kossuth Lajos politikai pályája során vitába került többek között Széchenyi Istvánnal, Deák Ferenccel és Görgey Artúrral. Görgey Artúrt (a Kossuthtal kapcsolatos pátosz fenntartása érdekében) főleg az 1945 utáni, erősen befolyásolt magyar közvélemény tartotta a világosi fegyverletétel miatt árulónak. Ezzel szemben éppen Görgey volt az a képzett katona, aki pontosan felismerte a hadiesemények valós állását, és a fegyverletétellel a nagy és értelmetlen emberáldozatot elkerülte. Kossuth emigrációbeli tevékenységét is sokan elítélték: törekvéseit egyeduralmi ambícióknak fogta fel pl. a „Lajcsi parancsárságán” élcelődő Teleki László.[forrás?]

Ugyanakkor Kossuth Lajos életének kilencvenkét éve alatt a polgári átalakulás, a demokratizmussal töltekező liberalizmus, a szabad Magyarország ügye iránt elkötelezett politika szimbólumává vált, s ezt a jelképes erőt a magyar nép emlékezetében – napjainkig – megőrizte. A jobbágyfelszabadításban betöltött kulcsszerepe alapján alakja – XIX. századi nagyjaink közül jószerivel egyedüliként – minden magyar történelmi tudatának részévé vált. Szent István mellett ő a legismertebb magyar történelmi személyiség. A magyar szabadság nemzetközileg is legismertebb alakja – szobra a Capitoliumban és New Yorkban egyaránt megtalálható. Magyarországon neki van a legtöbb szobra, a települések nagy részén közterület viseli a nevét, kultusza pedig ma is élő.


Emlékezete
Városok és községek hosszú sora díszpolgárrá választotta; ez a folyamat azután kezdődött, hogy magyar állampolgárságát elvesztette.
Kossuth Lajosról neveztek el:
tereket, utcákat számtalan településen;
hidakat: Kossuth híd (Esztergom), Kossuth híd (Budapest);
egy állami rádióadót (Kossuth Rádió);
általános- és középiskolákat;
az egykori Kossuth Lajos Tudományegyetemet (ma Debreceni Egyetem);
a Kossuth-díjat;
cigarettát.
Kossuth-szobrot elsőként Kiss György szobrászművész készített 1872-ben.
Kossuth Lajos első köztéri szobrát – Gerendai Antal alkotását – az azóta Balatonszabadihoz csatolt Siómaroson avatták fel 1894-ben.
Első egészalakos szobrát 1898-ban avatták fel Miskolcon, az Erzsébet téren (Róna József alkotása).[1]
Szeged: Kossuth Lajosnak, a nagy államférfinak második teljes alakos megörökítése Szegeden történt, 1902-ben, Kossuth születésének századik évfordulóján leplezték le Róna József alkotását a város központjában lévő téren, az Európa szálló[2] előtt, ahol 1848. október 4-én mondta el szegedi toborzó beszédét. A szobor talapzatára Kossuth toborzó beszédének kezdő sorait vésték: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége...”[3]
Ópusztaszeren a Nemzeti Történeti Emlékparkban 2001-ben állítottak szobrot Kossuth Lajosnak.
A washingtoni Capitoliumban is található mellszobra.

Érdekesség
Az olaszliszkai közhit szerint Kossuth nem Monokon született, hanem Liszkán, miközben édesapja és várandós édesanyja hazafelé tartott a sátoraljaújhelyi tisztigyűlésről. Olaszliszkának Kossuth-emlékháza is van.
Hasonló legenda a tokaj-hegyaljai Tállyán, hogy Kossuthot nem Monokon, hanem Tállyán keresztelték meg, mivel ott volt a legközelebbi evangélikus templom.
Miután elveszítette magyar állampolgárságát, tiltakozásul több magyar város is díszpolgárává, sőt Diósjenő tiszteletbeli bírájává választotta.
1817. február 19-én Sátoraljaújhelyen megszületett Kossuth Lajos harmadik húga: Zsuzsanna. Bátyja kezdettől fogva „ikerlelkemnek” nevezte őt.

forrás: wikipédia