Erkel Ferenc életútja

Gyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.
zeneszerzõ, karmester és zongoramûvész.
Apja Erkel József tanító és egyházi karnagy. Nagyváradon, majd Pozsonyban tanult. Zenei tanítómestere Klein Henrik, kiváló képzettségû pozsonyi muzsikus. 17–18 éves korában házi zenetanárnak Kolozsvárra szerzõdõtt, itt került kapcsolatba Ruzitska Györggyel, Erdély zenei életének vezéralakjával. Zenei pályáját zongoramûvészként kezdte, alkalmilag azonban vezényelt és zeneszerzéssel is megpróbálkozott. 1834-ben mutatkozott be Pesten elõször, a következõ esztendõben pedig véglegesen ott telepedett le. Két éven át a Pesti Városi Német Színháznál, valamint a Budai Magyar Színjátszó Társaságnál mûködött mint karnagy. 1837-ben a Pesti Magyar Színházhoz, a késõbbi Nemzeti Színházhoz került elsõ karmesteri minõségben, ahol mintegy három évtizeden át zenei vezetõ és irányító szellem volt. Aktív kapcsolata a színházzal a zeneszerzõ érdeklõdését is a színpad felé irányította. 1840-ben elkészült elsõ operája, a Bátori Mária. A szövegkönyv szerzõje Egressy Béni, aki ezután egészen haláláig (1851) hasznos segítõtársa operaszerzõi munkájában. 1844-ben mutatták be a Hunyadi László címû operát (ugyancsak Egressy szövegével). A Kölcsey Himnuszának megzenésítésére hirdetett pályázatot Erkel szerzeménye nyerte meg; Himnuszát mindmáig magáénak vallja a nemzet. A szabadságharc után a fõváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott. Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság, amelyet számtalan esetben vezényelt. Ugyanebben az évtizedben született meg újabb operája: a Bánk bán, az utolsó Egressy-szövegre írt opera, mely 1861-ben került színre. Ez jelenti Erkel pályájának a csúcsát.
Késõbbi operái nem hoztak különösebb sikert és nem is bizonyultak maradandónak. Ennek oka részben, hogy nem talált többé megfelelõ szövegíró társszerzõre. Fõképp azonban az, hogy a kiegyezés korának légkörében Erkel mûvészete fokozatosan talajtalanná vált és elsorvadt. Megtiszteltetésben, ünneplésekben továbbra is volt része. 1868-ban az Országos Magyar Daláregyesület vezetõ karnagyává választotta; új tisztsége jó néhány kórusmû megalkotására késztette. Zenepedagógiai téren is vezetõ szerephez jutott. Közremûködött a Zeneakadémia megalakításánál (1875), amelynek ezután tíz éven át igazgatója és zongoratanára.
Az 1884-ben megnyíló Operaház fõzeneigazgatói címmel tisztelte meg. 1888-ban 50 éves mûködése alkalmából ünnepelte a fõváros, majd 1890-ben 80. születésnapján utoljára lépett pódiumra a Filharmóniai Társaság hangversenyén. 1839-ben nõül vette Adler Adélt, a házasságukból négy jeles képességû muzsikus fiú született: Gyula, Elek, László és Sándor.
Erkel a magyar zenei romantikának Liszt mellett a legjelentõsebb képviselõje. Nevéhez fûzõdik a magyar nemzeti opera megteremtése. Nyugati, elsõsorban olasz és francia operai mintákra támaszkodva, a 19. századi magyar verbunkos zenének mély átélésével, kifejezési lehetõségeinek megfinomításával és kiszélesítésével sikerült viszonylag egységes nemzeti operanyelvet kialakítania.
Mint karmester és szervezõ egyéniség rendkívül sokat tett a fõváros zenei életének felvirágoztatása érdekében.
Neves sakkozó volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakkkör alelnöke, egy év múlva elnöke. Több játszmája jelent meg a Berliner Schachzeitungban. Emlékére 1952-ben állami díjat alapítottak, mellyel évente (április 4-én) kiemelkedõ magyar zenemûveket és zenetudományi munkákat jutalmaznak.

Mûvei:
Operák:
Sarolta (szöveg Czanyuga József, 1862); Dózsa György (szöveg Szigligeti Ede, 1867); Brankovics György (szöveg Ormai Ferenc és Odry Lehel, 1874); Névtelen hõsök (szöveg Tóth Ede, 1880); István király (szöveg Váradi Antal, 1885);

kísérõzenék népszínmûvekhez, zongoramûvek
(Rákóczi-induló, 1840; Eredeti magyar, 1844; Marches hongroises, 1852); továbbá: Sakkjáték (pantomim, 1853); Magyar cantate (ének-zenekar, 1867); Ünnepi nyitány (zenekar, 1887)

forrás: Magyar Életrajzi Lexikon