Eötvös József báró életútja

Buda, 1813. szeptember 3. - Pest, 1871. február 2.
író, költő, reformpolitikus, államférfi, a magyar realista regényírás első nagy mestere, az MTA tagja (levelező 1835, tényleges 1839, igazgatója 1885), Eötvös Loránd apja.
Gyermekkorában nagy hatással volt rá nevelője, a felvilágosodott gondolkodású Pruzsinszky József. A pesti egyetemen kötött barátságot Szalay Lászlóval, a későbbi történetíróval. 1833-ban Pozsonyban ügyvédi oklevelet szerzett, közben zenei tanulmányokat is folytatott: fuvolázott és komponált.
1834-ben vármegyei aljegyző, 1835-ben az udvari kancelláriánál fogalmazó. 1836–1837-ben beutazta Svájcot; Németországot, Hollandiát, Angliát, Franciaországot. 1837-ben az eperjesi királyi tábla bírája. 1833-tól lépett fel irodalmi munkákkal: versekkel, drámai alkotásokkal, drámafordítással (Victor Hugo: Angelo). Az Árvízkönyvben jelent meg első regénye, A karthausi (1839–1841).
Politikai fellépése az 1832–1836-i országgyűléshez fűződik. A főrendi tábla liberális ellenzékéhez tartozott. 1840-ben Szalay Lászlóval együtt szerkesztette a Budapesti Szemlét.
Kossuth és Széchenyi vitájában Kossuthot védte, bár sohasem volt vele azonos állásponton. Szorgalmazta a börtönviszonyok megjavítását, a hasznos ismereteket terjesztő társaságokat. Az 1843–1844–i országgyűlésen mint a centralista ellenzék vezetője harcolt a feudális intézmények ellen, a polgári reformok érdekében. Politikai gondolatait 1844-től a Pesti Hírlapba írt cikkeiben fejtette ki. Ezeknek a gondolatoknak a jegyében, antifeudális politikai harcainak sodrában születtek meg nagy regényei, a magyar kritikai realizmus kiemelkedő alkotásai: A falu jegyzője (1845); Magyarország 1519-ben (1847). 1848-ban az első felelős min.-ban ő kapta a vallás- és nevelésügyi tárcát (1848. április 7.–1848. szeptember 11.).
1848 őszén családjával együtt Münchenbe menekült, amire a forradalomtól való félelme s az a felfogása késztette, hogy Magyarországot nem szabad kiszakítani a Habsburg birodalomból. 1849 törést jelentett közéleti és írói pályáján, amennyiben nemzetközi meggondolásokból a Habsburg monarchiához mint politikai formához való alkalmazkodásban a jogos nemzeti érdekeket átmenetileg nem vette számba de haladó társadalmi elveit azután sem tagadta meg.
1853-ban hazatért Budára. 1855-től tevékenyen részt vett az MTA (másodelnök 1856-tól, elnök 1866-tól) és a Kisfaludy Társaság életében (tag 1838, elnök 1848-tól 1867-ig). 1861-ben országgyűlési képviselő. 1865-ben megalapította a Politikai Hetilapot, 1867-ben Deákhoz csatlakozott; újból vallás- és közoktatásügyi miniszter lett (1867. február –1871. február), és megalkotta az általános és kötelező népoktatásról és a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt. A jobbágyság felszabadításáért, Magyarország demokratikus átalakulásáért következetesen küzdött a reformkorban.
Szépirodalmi munkássága szorosan kapcsolódik politikai eszméihez. Az író társadalmi hivatását hirdette. Kíméletlenül leplezte le a feudális vármegyét, elsőnek ábrázolta hitelesen Magyarországon egy korszak társadalmi ellentéteit, figyelmeztetésül arra, hogy milyen veszedelem származhat abból, ha a nép jogait eltiporják.
Főbb művei:
Éjen az egyenlőség (vígjáték, 1841); A falu jegyzője (r., Pest., 1845); Reform (Lipcse, 1846, Pest, 1868); Magyarország 1514-ben (r., Pest, 1847); A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra (Bécs, 1851, Pest, 1854, ezzel az MTA nagyjutalmát nyerte el); A nővérek (r., Pest, 1857); Báró E. J. emlékbeszédei (Pest, 1868); B. E. J. költeményei (Bp., 1871); B. E. J. összes munkái (I–XIV. Budapest, 1886); B. E. J. összes munkái I–II. (Sajtó alá rendezte: Voinovich Géza, Bp., 1903–1904)

forrás: Magyar Életrajzi Lexikon